Üdv az Olvasónak!

2015-ben először vettem részt olyan, pályázati finanszírozású projekten, amire a munkahelyem bevonásával pályáztam.

Első tapasztalatom a pályázat megírásával, leadásával kapcsolatos élmény volt. Maga a pályázatírás felér egy külön szakmával, én legalábbis így látom. (Jómagam nem szeretek nyomtatványokat kitölteni és azon gondolkodni, hogyan is kell „pályázatírósan” megfogalmazni a gondolataimat.) Évek óta határozott elképzelésem volt arról, milyen irányban szereznék külföldön tapasztalatokat az oktatás területén; a téma adott volt, ám a hozzá vezető anyagi forrás megteremtéséhez nem tudtam, hogyan induljak el. Nagy segítség volt, hogy rátaláltam a tanártovábbképzés.hu oldalra, és hogy a kollégáim több tapasztalattal rendelkeztek e téren. Itt jegyzem meg, hogy attól a perctől kezdve, hogy a pályázati tanácsadó céggel felvettem a kapcsolatot, rengeteg segítséget kaptam, amiért ezúton is köszönet Véghné Juhász Krisztinának!

Magához az anyagi forráshoz való jutás a pályázat elnyerése után már nem ment ilyen flottul. A repülőjegyem előfinanszíroztam, az ösztöndíjat pedig nem tudtam euróban felvenni, lévén a tankerületem annak ellenére sem nyitott még mindig devizaszámlát, hogy évek óta veszünk részt nemzetközi pályázatokon és nyerünk el EU-s forrásokat. Az ilyen irányú kezdeti nehézségek ellenére örömmel indultam útnak és július első felében két hetet töltöttem az ACET nyelviskola angol tanfolyamán az írországi Corkban.

A tanulás – Azért mentem, hogy az angoltudásom gyarapítsam. Nem voltam teljesen kezdő, de korábban nem tanultam szervezett formában angolul, így a mélyvízbe dobva tapasztaltam meg, milyen is, amikor „a hóhért akasztják”. Nagyon jó! :-) Élveztem, hogy újra tanulhatok, hogy a megszerzett tudást rögtön a gyakorlatban alkalmazhatom, hogy ezen az új élményen keresztül ismerhetek meg sokféle embert, helyzetet. Ha lehetne, receptre írnám fel minden tanárnak, de erről később…

Az iskola jól szervezett, a tanárom lelkes, a csoportom nemzetközi volt brazil, cseh és főleg francia hallgatókkal. Tankönyvünk a New English File volt, sok kiegészítő anyaggal. Egy hét egy unit-ot foglalt magában, péntekenként menetrendszerű záróteszttel. A csoporttársaim többnyire alig huszonéves diákok voltak, aminek hátránya, hogy olykor inkább az anyukájuknak éreztem magam. No, de lássuk meg ugyanennek a pozitív oldalát: angolul tudtam a lelkét ápolni Aliának, aki tizenhét évesen először volt távol a családjától egy olyan idegen országban, ahol sokat esik az eső, sok a krumpli és alig érti a házi néni szavát…

Megérkezésünk első napján szintfelméréssel kezdtünk és tájékoztatást kaptunk az iskoláról. Elmondták, hogy milyen problémával kihez fordulhatunk, és hogy milyen lehetőségeink vannak az iskolai időn kívüli időtöltésre, melyre minden nap szervezett formában is volt mód. Jómagam igyekeztem minél többet megtapasztalni, kipróbálni, így végiglátogattam Cork főbb nevezetességeit, múzeumait, voltam szabadtéri ír táncesten, jártam igazi ír pub-ban, a helyi bolhapiacon, kirándultam Írországban. Ez utóbbihoz „igazi” kaland is kötődik, mely szintén hozzájárult az angolos problémamegoldó készségem fejlesztéséhez: a Moher-sziklák felé tartva a buszvezető rossz időpontot adott meg a továbbindulásra és ott felejtett egy alig néhány vendéglátó egységgel bíró kis faluban mindenféle elérhetőség és egyéb információ nélkül…

Jártam ír iskolai ballagáson, ami az ünnepélyességét tekintve hasonló volt az itthonihoz, ám családiasabb volt. Lehet, hogy ez az iskola méretének is köszönhető, hisz egy kisvárosi, egyházi iskola egyetlen osztálya végzett ezen az évfolyamon, a szülői közösség tagjai jól ismerték egymást. Így aztán valóban családias volt az esemény: a gyerekek előadást tartottak, volt egy kis állófogadás az elmaradhatatlan teával, süteménnyel, megnéztük az osztály által készített filmet és levetítették az együtt töltött évek fényképeit. Szívesen bementem volna tanítási órára is, de annak ellenére, hogy tanév vége volt komoly tanítás nélkül, ezt külön kérvényeznem kellett volna. Így, a látogatásom spontaneitása végett, sajnos nem láttam igazi iskolai munkát.

Írország gyönyörű, az emberek kedvesek és nagyon barátságosak. Corkban nagyon sok külföldi él, rengeteg bevándorló van Kelet-Európából. Ennek ellenére azt tapasztaltam, hogy nyitottak az idegenek felé, kíváncsiak rájuk, nem gyűlölködnek. Corkban nem tudtam úgy leállni az utcán a térképemet böngészve, hogy ne lépett volna oda hozzám valaki, hogy megkérdezze, segíthet-e. Gyakran köszöntek rám - főleg vidéken- csak úgy, bár az is igaz, hogy a „hello, how are you?” - kérdésre nem várnak érdembeli választ. Hazaérkezésem után az első szembeötlő dolog volt, hogy itthon nem mosolyognak az emberek, sőt!

Ezen a ponton térek vissza az „ilyen élményeket receptre írnék fel a kollégáknak” – gondolatomra.

Jómagam olyan gimnáziumban tanítok, ahol sok külföldi iskolával állunk kapcsolatban, szervezünk diákcserét, a diákoknak lehetősége van Európa különböző országaiban megtapasztalni, milyen is ott az élet. Úgy gondolom, ez nagyon fontos, ha azt szeretnénk, hogy a tanítványaink mások iránt érdeklődő, nyitott emberekké váljanak. Ez utóbbihoz persze nem kell feltétlenül külföldre utazni, de a mai világban, amikor az internet eleve rengeteg információt hoz be az életünkbe, nem árt, ha személyes tapasztalataik is vannak, amiket aztán megoszthatnak, értékelhetnek, esetleg átértékelhetnek – akár tanári közreműködéssel. Sokszor, sok helyen elhangzott már, hogy a mai oktatási rendszer rossz irányba megy. Tanárként rengeteg információt kell átadnunk ahelyett, hogy azt taníthatnánk, mihez lehet a rengeteg információval a gyakorlatban kezdeni. Általános tapasztalat, hogy az idegen nyelvet tanuló diákok remekül tudják a nyelvtani szabályokat, de ha éles helyzetben kell reagálniuk (például a megváltott vonatjegy nem érvényes arra a vonatra, amire fel akarnak szállni), már leblokkolnak, és nem tudják, mit kell tenni. Ez persze nem csak nyelvi hiányosságból fakadó probléma. Sok olyan tanár kollégával beszélgettem, aki hasonló cipőben jár és nem feltétlenül csak külföldön…

Úgy gondolom, hogy aki emberekkel foglalkozik, tanít, annak különösen szüksége van új impulzusokra. Nem csak a módszertani továbbképzésre, az esetleges aktív kikapcsolódásra gondolok, bár az is nagyon fontos, hanem arra, hogy a megszokottól eltérő helyzetekben próbálja ki magát. Hogy a gyakorlatból tudja, milyen hasonló tapasztalatszerzést előkészíteni, megszervezni, ott helyben megoldani helyzeteket. Hogy megtapasztalja, hogyan lehet, olykor kell mással együttműködni, segítséget kérni és nyújtani. Így aztán, ha legközelebb egy diák kér tanácsot, amikor a tanítványa tágítaná a világát, egész más alapról tud neki segíteni.

Az sem mellékes, hogy sokféle, különböző kultúrákból származó emberrel lehet megismerkedni. Nekem külön élmény volt a katalán tanárnő lakótársammal barátságot kötni.

Szomorú tény, hogy a hazai tanárok leginkább akkor szerezhetnek ilyen tapasztalatokat, ha külső forrást találnak hozzá. Ha van rá lehetőség, én mindenkinek ajánlom: éljen vele!