Corso di lingua italiana-kurzusra érkeztem Rovinjba. Mint kiderült rögtön az elején, ketten leszünk a kurzuson. Kis szorongás előzi meg az ilyen helyzeteket: milyen lesz a tanár, milyen lesz a kurzustársam?

Az is különös volt eddigi erasmusos tapasztalataimhoz képest, hogy szinte mindenki magyar volt. Ennek oka persze az volt, hogy maga a kurzusszervező cég is magyar. Sok kurzus eleve magyar nyelvű volt, segítséget nyújtva azoknak, akik nem beszélnek magabiztosan idegen nyelven, de szeretnének részt venni az Erasmus-program nyújtotta jóban. Kimenni külföldre, más levegőt szívni, világot látni, ráadásul az Adriára – és mindehhez, az egyhetes megélhetéshez rendes apanázst is kapni.

Tagadhatatlan, Rovinj ideális hely mindehhez. És az olasz tanuláshoz is az: ottimo. Ahogy a wikipedia is tájékoztat: 100 éve az itteni lakosság majd’ 98 %-a olasz volt (mondjuk, mint Rómában), 2011-ben pedig még mindig 10 %, a Tito-féle lakosságcsere után is. A főtéren, meg mindenütt Szent Márk szelleme, a velencei szárnyas oroszlán, a kiírások kétnyelvűek, rögtön a várostáblán Rovinj/Rovigno, a legjobb fagyizót idős olasz házaspár működteti (csak készpénzért!), olasz filmfesztivál a helyi kisebbség kertmozijában eccetera –  kis Itália.

Ketten voltunk tehát magyarok, fiatal tanárunk pedig egy helyi nyelvtanár, aki öt nyelven beszélt. Albánul származása révén, horvátul rovinji illetősége miatt, olaszul, mert a város olasz iskoláiba járt, angolul, németül pedig iskolai tanulmányai okán. Diáktársam, tanárkollégám magánúton tanult olaszul, le a kalappal előtte. Nekem 30 éve eltemetett olasztudásomat kellett felfrissíteni, amelyet egy akkori, féléves Tempus-ösztöndíjas római tartózkodásom alkalmával volt szerencsém felszedni. Akkor is volt már Erasmus, de a kelet-európaiaknak szóló részét Tempusnak hívták, amely háromszor akkora, busás ösztöndíjat jelentett.

B1-B2 szintre volt a kurzus kalibrálva. Azt hiszem, talán tartottuk is magunkat ehhez. Tanárunk bemérte, milyen nyelven beszélhet velünk: én angolul, kurzustársam németül tud, de ettől függetlenül is kiderült, hogy nyugodtan mondhatja inkább olaszul. Tehát olasz volt a kurzus nyelve. Amúgy semmi modern pedagógia, semmi reformoktatás: grammatika ezerrel. Megértettük a nyelvtani szabályt, majd gyártottuk a feladatokat, felváltva felolvastuk, majd közösen ellenőriztük. Nekem ez jól jött.

Épp ott kezdtük, a rázós résznél, ahol én annak idején a formális nyelvtanulást abbahagytam: passato remoto, congiuntivo és környéke. Itt ütötte meg a fülemet először a tisztítani szó megfelelő alakja, a pulisca. Már elszoktam tőle 30 év alatt. Valójában nagyon élvezetes volt, hogy ezt a viszonylag nagy anyagot percről-percre haladva „sajátítottuk el”. Párhuzamosan futottak a különböző paradigmák, ragozási táblázatok reguláris és irreguláris igékre egyaránt. Volt egy kis szédülés, de aztán egész jól ment a teszt. Büszke is vagyok a 92 %-omra. Irány a nyelvvizsga.

És mi történt délután? Merthogy nagyon barátságos volt a napirend: 8.30-tól 12.45-ig tartottak az órák, ami megint csak ottimo. Családosan volt alkalmunk itt lenni. A helyi ferences kolostorban laktunk, a tengerre néztünk: ilyen helyen még sose voltam életemben. Ez a második torony a városban. Sétáltunk mindenfelé, sok strandot kipróbáltunk. A legizgalmasabb persze a szerény búvárkodás és a merész ugrándozás volt több méter magas sziklákról. Szent Eufémia vigyázott ránk. Utaztunk is kicsit belső Isztrián. Elképesztő, hegyre épült – megint csak olaszosnak mondanám – parányi városkákat kerestünk föl. A leghíresebb talán Hum, amely a világ legkisebb városának hirdeti magát. Később értem meg, hogy nem a méret és a lakosságszám, hanem a városias struktúra miatt. Városkapun be, főtér, campanile (mindegyik a velencei San Marco hasonmása kicsiben), templom, városfal. Mindez egy focipályánál (vagy csak az egyik térfelénél?) kisebb területen. A legjobb meg Buie kissé lepukkant főtere volt, ahol gyerekek játszanak valami körjátékot, a másik sarokban meg egy fiúcska rúgja a bőrt egymagában a templom falának. Mintha egy Fellini-filmben lennénk.

Megfigyeltem a halászokat is. Itt működik az Eva nevű halkonzervgyár. Az éjszaka tengerre induló hajók reggel visszaérkezve rakják ki a szardellák milliárdjait. Azt mondják, akkor hívják szardíniának, ha belekerül a konzervbe, de sajnos az internet nem erősít meg ebben. Van, ami megy a gyárba, van, ami egyből az éttermekbe hűtős teherautóban. A nagyobbakat itt, a hajóknál nem látom, csak a halpiacon, ahol tökéletes olaszsággal szolgálják ki az elegáns hölgyek a vendégeket. Meg is pucolják, ha a kuncsaft kéri: me lo pulisca? Hoppá, ezt már hallottam valahol.

Ahol jöttünk, ott hajtunk ki. Felejthetetlen az a pinea fasor, amely az autóutat övezi. Látszik a friss hajtások világosabb színén, hogy ezen a nyáron már legalább harminc centit nőttek a fák ágai. Visszük magunkkal az örökzöld emlékeket, az európai ciprus látványát, a fává nevelt magnóliát, az arizóniai ciprust.

Megyünk vissza a Balaton-felvidékre, ott folytatjuk smarnival.