Corso di lingua italiana-kurzusra érkeztem Rovinjba. Mint kiderült rögtön az elején, ketten leszünk a kurzuson. Kis szorongás előzi meg az ilyen helyzeteket: milyen lesz a tanár, milyen lesz a kurzustársam?

Az is különös volt eddigi erasmusos tapasztalataimhoz képest, hogy szinte mindenki magyar volt. Ennek oka persze az volt, hogy maga a kurzusszervező cég is magyar. Sok kurzus eleve magyar nyelvű volt, segítséget nyújtva azoknak, akik nem beszélnek magabiztosan idegen nyelven, de szeretnének részt venni az Erasmus-program nyújtotta jóban. Kimenni külföldre, más levegőt szívni, világot látni, ráadásul az Adriára – és mindehhez, az egyhetes megélhetéshez rendes apanázst is kapni.

Tagadhatatlan, Rovinj ideális hely mindehhez. És az olasz tanuláshoz is az: ottimo. Ahogy a wikipedia is tájékoztat: 100 éve az itteni lakosság majd’ 98 %-a olasz volt (mondjuk, mint Rómában), 2011-ben pedig még mindig 10 %, a Tito-féle lakosságcsere után is. A főtéren, meg mindenütt Szent Márk szelleme, a velencei szárnyas oroszlán, a kiírások kétnyelvűek, rögtön a várostáblán Rovinj/Rovigno, a legjobb fagyizót idős olasz házaspár működteti (csak készpénzért!), olasz filmfesztivál a helyi kisebbség kertmozijában eccetera –  kis Itália.

Ketten voltunk tehát magyarok, fiatal tanárunk pedig egy helyi nyelvtanár, aki öt nyelven beszélt. Albánul származása révén, horvátul rovinji illetősége miatt, olaszul, mert a város olasz iskoláiba járt, angolul, németül pedig iskolai tanulmányai okán. Diáktársam, tanárkollégám magánúton tanult olaszul, le a kalappal előtte. Nekem 30 éve eltemetett olasztudásomat kellett felfrissíteni, amelyet egy akkori, féléves Tempus-ösztöndíjas római tartózkodásom alkalmával volt szerencsém felszedni. Akkor is volt már Erasmus, de a kelet-európaiaknak szóló részét Tempusnak hívták, amely háromszor akkora, busás ösztöndíjat jelentett.

B1-B2 szintre volt a kurzus kalibrálva. Azt hiszem, talán tartottuk is magunkat ehhez. Tanárunk bemérte, milyen nyelven beszélhet velünk: én angolul, kurzustársam németül tud, de ettől függetlenül is kiderült, hogy nyugodtan mondhatja inkább olaszul. Tehát olasz volt a kurzus nyelve. Amúgy semmi modern pedagógia, semmi reformoktatás: grammatika ezerrel. Megértettük a nyelvtani szabályt, majd gyártottuk a feladatokat, felváltva felolvastuk, majd közösen ellenőriztük. Nekem ez jól jött.

Épp ott kezdtük, a rázós résznél, ahol én annak idején a formális nyelvtanulást abbahagytam: passato remoto, congiuntivo és környéke. Itt ütötte meg a fülemet először a tisztítani szó megfelelő alakja, a pulisca. Már elszoktam tőle 30 év alatt. Valójában nagyon élvezetes volt, hogy ezt a viszonylag nagy anyagot percről-percre haladva „sajátítottuk el”. Párhuzamosan futottak a különböző paradigmák, ragozási táblázatok reguláris és irreguláris igékre egyaránt. Volt egy kis szédülés, de aztán egész jól ment a teszt. Büszke is vagyok a 92 %-omra. Irány a nyelvvizsga.

És mi történt délután? Merthogy nagyon barátságos volt a napirend: 8.30-tól 12.45-ig tartottak az órák, ami megint csak ottimo. Családosan volt alkalmunk itt lenni. A helyi ferences kolostorban laktunk, a tengerre néztünk: ilyen helyen még sose voltam életemben. Ez a második torony a városban. Sétáltunk mindenfelé, sok strandot kipróbáltunk. A legizgalmasabb persze a szerény búvárkodás és a merész ugrándozás volt több méter magas sziklákról. Szent Eufémia vigyázott ránk. Utaztunk is kicsit belső Isztrián. Elképesztő, hegyre épült – megint csak olaszosnak mondanám – parányi városkákat kerestünk föl. A leghíresebb talán Hum, amely a világ legkisebb városának hirdeti magát. Később értem meg, hogy nem a méret és a lakosságszám, hanem a városias struktúra miatt. Városkapun be, főtér, campanile (mindegyik a velencei San Marco hasonmása kicsiben), templom, városfal. Mindez egy focipályánál (vagy csak az egyik térfelénél?) kisebb területen. A legjobb meg Buie kissé lepukkant főtere volt, ahol gyerekek játszanak valami körjátékot, a másik sarokban meg egy fiúcska rúgja a bőrt egymagában a templom falának. Mintha egy Fellini-filmben lennénk.

Megfigyeltem a halászokat is. Itt működik az Eva nevű halkonzervgyár. Az éjszaka tengerre induló hajók reggel visszaérkezve rakják ki a szardellák milliárdjait. Azt mondják, akkor hívják szardíniának, ha belekerül a konzervbe, de sajnos az internet nem erősít meg ebben. Van, ami megy a gyárba, van, ami egyből az éttermekbe hűtős teherautóban. A nagyobbakat itt, a hajóknál nem látom, csak a halpiacon, ahol tökéletes olaszsággal szolgálják ki az elegáns hölgyek a vendégeket. Meg is pucolják, ha a kuncsaft kéri: me lo pulisca? Hoppá, ezt már hallottam valahol.

Ahol jöttünk, ott hajtunk ki. Felejthetetlen az a pinea fasor, amely az autóutat övezi. Látszik a friss hajtások világosabb színén, hogy ezen a nyáron már legalább harminc centit nőttek a fák ágai. Visszük magunkkal az örökzöld emlékeket, az európai ciprus látványát, a fává nevelt magnóliát, az arizóniai ciprust.

Megyünk vissza a Balaton-felvidékre, ott folytatjuk smarnival.

Ez volt a címe annak a kurzusnak is, amelyre jelentkeztem. Helsinkiben tölthettem az őszi szünet első felét, 2022. okt. 23-30. között. Stílszerűen a tanári tüntetés napján kellett áttaxiznom Budapestet a reptérig.

Finnország kis ország népességét tekintve, 5,5 millióan lakják, amiként Helsinki is kis főváros: szűkebb értelemben 600 ezer a lakosa. Az ország is fiatal, függetlensége 1917-re megy vissza, igen, a nagy októberi szocialista forradalomra.

Finnországi barátaim idejében tájékoztattak a hőmérsékleti viszonyokról, így felkészítettek, hogy sapka-sál-kesztyű erősen ajánlott. Amikor első nap a reggeli sétámon hazatelefonáltam, jéggé dermedt a kezem: -2 celsius fok volt. Kollégámra gondoltam, aki Athénban volt Erasmuson, és az Égei-tengerben fürdőzött. Pedig kb. ugyanannyit mentünk, igaz én fölfelé, ő meg lefelé. De hát nem ezért jöttem. Ja, és fél 9-kor kelt fel a nap, 4 felé már szürkület volt. Talán emiatt is vannak hatalmas üvegfalak a házak oldalán, kell a napfény.

Milyen volt a kurzus?

A blikkfangos cím mögött érdemi kurzust vártam, amely végül minden várakozásomat felülmúlta. Összesen tízen voltunk: három francia, három cseh, egy olasz, egy magyar (ez volnék én) és két perui (!) – ők magánszervezéssel. A kommunikáció jól ment, mindenki beszélt rendesen angolul. Voltam már olyan kurzuson is, ahol a csoportmunkában mindenki az anyanyelvét használta egy-egy összekötő angoltanár mellett: nem túl hatásos.

A tanárnő igazán remek volt és felkészült. Komolyan vette a kurzust, lelkesen számolt be a finn oktatási rendszerről és a különböző tanulási formákról. Maga is tanulta, Albániából házasodott ide. A kurzus alcímében szereplő jelenségalapú oktatástól, az erősségalapú tanuláson át a kültéri foglalkozások fontosságáig sok mindent végig vettünk. Talán egy érdekesség: a finn oktatási rendszer 26 erősséget (pl. kíváncsiság, kitartás, a tanulás szeretete stb.) állapított meg. A tanár feladata, hogy ezeket észre vegy a diákokban, azonosítsa őket, felhívja rájuk a diákok figyelmét, és mutassa meg, hogyan tudják ezeket használni, végül gyakoroltassa is ezeket. Tehát az erősségeket és nem a gyengeségeket figyelik. Hát, én erről most hallottam először. Volt nap, hogy egy 67 diás ppt-n rágtuk át magunkat. Ez megint csak nagy különbség az olyan kurzusokhoz képest, ahol a tanár egy héten át egy A4-es papírra írt öt bökszóval jelenik meg. Ilyenen is voltam már.

Persze hallottam azt is előtte, hogy már nem is olyan a finn oktatás, mint virágkorában, az első PISA-sikerek idején. Meg csak fel van fújva. Meg ez csak az általános iskolában működik, a középiskola az más. Lehetséges, én nem ezt tapasztaltam, hanem komoly munkát, tudatosságot és derűt.

Egyik nap belopakodtam abba az iskolába, amelyet áradozva mutatott be a tanárnő. „Nem maga ez első, és nem is az utolsó, aki bekéredzkedik!”- mondta a portás angolul, és beengedett. Mit is láttam? Világos, tágas tereket, mintha a Müpában lennék, csak itt minden fehér, fekete, meg szürke. A falak még bent is üvegből: minden látszik, transzparens. Nincs semmi titok, amit ne láthatnánk. Az egyik tanteremben csoportmunkára, együttműködésre szoktató berendezés: körasztalok, körötte székek. Aztán vége az óráknak, és mindenki vonul ki a szomszédos sportpályára. Az oktatási törvény előírja, hogy minden nap 45 percet kell kinn tölteni a levegőn.

Két lényeges pontot emelek ki még, ami nem a részletekre, hanem a lényegre, a szemléletre világít rá. Megtudtam, hogy a gyerekközpontú iskola azt jelenti, hogy a gyerek dolgozik. Csönd. A másik, hogy „Finnországban minden a bizalmon alapszik”. Még nagyobb csönd.

Gyerekközpontú bizalom. Lehet, hogy csak ennyi volna a titok?

Milyen volt a hely, Helsinki?

Nem sokat ígértek az útikönyvek. Barátaimtól is azt hallottam, nincs ott semmi különös. Múzeumokért tényleg nem ide jönnék, de egy hétre sok élményt adott mégis.

A hivatalos városnézés első állomása a szomszéd sarok volt, ahol az idegenvezető megmutatott nekünk három iskolát, köztük az első koedukáltat, amely azóta Design Museóvá avanzsált – benne a nagy finn márkák, termékek bemutatásával (Nokia, Fiskars, Alto-váza stb.). Ilyet még nem pipáltam: iskolákat mutat az idegenvezető. Nyilván Finnországban létezik egyfajta oktatási turizmus, de tényleg őszintén büszkék az oktatásukra.

Szaunában is voltam, persze, az egyik kikötőben. Dermesztő, kifejezetten fájdalmas volt megmártózni a forró gőz után a tenger nem túlságosan sós vízében. Bent, a gőzben nemzetközi légkör: olasz és orosz vendégek rajtam kívül. Kifelé menet látom, hogy a kikötőben felállított óriáskeréken is van szauna, két átellenes fülke van annak kialakítva.

Ami lenyűgöző volt a városban: a finn építészet remekei. A legeredetibb talán a város szívébe helyezett hatalmas könyvtár, amely a műfaj újragondolása: nemcsak könyvet lehet kölcsönözni vagy olvasni – Kertész Imrét és Esterházy Pétert találtam finnül –, hanem 3D-nyomtatót vagy varrógépet (!), és hozzá vasalódeszkát is lehet helyben használni. Ottjártamkor ezeken mind dolgozott is valaki. És sokan csak úgy ott voltak, hallatlan nyugalomban töltötték az idejüket, laptopozva, dolgozva – a kifelé néző hatalmas üvegablakfal előtt, fotelekben ülve.

Az ablakok a szemközti parlamentre, ill. a szintén vadonatúj koncertteremre néztek, ahol volt szerencsém részt venni egy koncerten. Centrális elrendezésű, nem teljesen szimmetrikus tér, középen a pódiummal. Oldalról, fentről mindenféle erkélyek lógnak be. Nemzetközi zongoraverseny zárókoncertjén jártam ott házigazdámmal.

Ami pedig a legnagyobb kulturális élmény volt: még itthon kiszúrtam, hogy épp ott-tartózkodásom idején mutatnak be egy kortárs finn operát, a világhírű Kaija Saariaho Ártatlanság című új művét. Telt ház mellett, kb. az ötödik elődás volt, és még volt ugyanennyi. Nálunk, nem tudom, előfordulhatna-e ez. Igazi nemzeti büszkeség, nagy taps fogadta, de nem vastaps, azt mintha nem ismernék.

Az opera témája is iskolaügy. Egy már régen eltemetett emlék, egy iskolai lövöldözés, amely egy esküvőn újra megelevenedik. Régi sebeket tépnek fel, szép lassan fellebben a fátyol a szörnyű titokról. De erről a titokról, az oktatási helyzet árnyoldaláról is bátran mernek beszélni.

És kell is, hát még a napfényes feléről.