2019 augusztusában két hetet töltöttem el a yorkshire-i Scarborough-ban, a speciális nevelési igényű gyerekekről, az ő oktatási igényeikről és integrált nevelésükről szóló kurzuson.

A vidéket nem véletlenül hívják a helyiek Isten saját országának (megyéjének). Megvan itt minden, amit a kikapcsolódni, szórakozni, tanulni vagy éppen feltöltődni kívánó ember szeretne. Scarborough maga egy gyönyörű tengerparti kisváros két csodaszép tengerparti stranddal. A helyiek, ahogyan ezt a legtöbb angol kisvárosban tapasztalni lehet, nagyon kedvesek és segítőkészek. A város fölé magasodó egykori vár romjairól lenyűgöző kilátás nyílik a városra és a tengerre. York és Leeds igazi metropoliszok múzeumokkal, bevásárlóközpontokkal és templomokkal. Whitby egy nyüzsgő halászfalu Scarborough-tól északra. Itt kapható az ország legjobb ’fish and chips’-e, a Whitby Abbey romjai pedig a hajdani gazdagságról és a vidék viharos történelméről mesélnek.

Ha csupán azért mentem voltam, hogy az angol vidékkel ismerkedjem, akkor sem ért volna csalódás, mert rengeteg élménnyel gazdagodtam. A scarborough-i Anglolang iskola azonban, méltán jó híréhez, az általa meghirdetett kurzusokon nemcsak nyelvileg, hanem szakmailag, módszertanilag is elősegítette a fejlődésemet. A két hét alatt délelőttönként nyelvi képzést kaptunk, ahol tanáraink az angol nyelv érdekességeit, szólásait, az angol kultúra sajátosságait igyekeztek közelebb hozni hozzánk. Délutánonként szakmai órák voltak, ahol segítséget kaptunk ahhoz, hogy a sajátos nevelési igényű gyerekeket hogyan vonjuk be az óra anyagába, hogyan kövessük nyomon a fejlődésüket, értékeljük a teljesítményüket és sarkalljuk őket jobb eredményre. Bár sok hasznos dologgal lettem gazdagabb, pont a téma szerteágazása miatt azt éreztem, hogy szeretnék még ilyen témájú kurzuson részt venni, van még mit tanulnom.

A szakmai és kulturális gyarapodás mellett fontos megemlíteni, hogy emberi kapcsolataim is fejlődtek. Sok új barátra tettem szert, különösen a szívemhez nőtt három szlovák és két német lakótársam.

Ha a sors egyszer úgy hozza, szívesen térek vissza Scarborough-ba egyedül, a tanítványaimmal, vagy akár a családommal is.

Van egy ország itt, Európában, amely úgy kötődik a hagyományaihoz, a kultúrájához, a mitológiájához, a nyelvéhez, mint talán egyik másik európai ország sem. Van egy ország itt, Európában, ahol szívesen fogadják a vendéget, értik, és megértik azt a kultúrát, ahonnan jött, befogadják, ha felveszi az életritmusukat és minden pint sör után a csapos kezet fog vele. Ez az ország, amely egyszerre nacionalista és multikulturális, Írország.

            Az Erasmus+ mobilitási program keretében két csodálatos hetet tölthettem Dublinban és környékén egy tanfolyam keretében. Természetesen nem hagyhattam ki az ország méltán híres természeti csodáját sem, a nyugati parton fekvő Moheri sziklákat.

            Az ember ide hazaérkezik. Olyan barátságos légkör fogadja, mintha világ életében ide tartozott volna. Ez az érzés folyamatosan erősödött bennem az ottlétem alatt: reggelente John, a sofőr barátságos hangja köszöntött a buszon; az iskolában valamelyik kedvenc tanárunk várt bennünket (Mick, akinek az édesapja nyomdász volt, vagy Katie, aki csak „lovely people”-nek hívott bennünket); a vendéglátó családhoz „hazamentem” délutánonként;  esténként betértünk a törzshelyünkre…  és amikor elhagytam az országot, akkor tényleg ezt éreztem: „én ide tartozom”.

            Sok időt töltöttünk tanulással. Különböző internetes applikációkat ismerhettünk meg, melyek segítségével színesebbé tehetjük az óráinkat. Megtanultuk profi módon használni / kihasználni a Google Drive-ban rejlő lehetőségeket, videót, képregényt, animációs kisfilmet készítettünk. Közben egymást is megismertük, megtudtuk ki hogyan, milyen körülmények között tanít. Különösen érdekes volt Leona, aki a Dél-Afrikai Köztársaságból érkezett, és az ottani nehézségekről mesélt.

            Délután és hétvégén a város és a környék nevezetességeit mutatták meg nekünk a tanáraink: jártunk a Guinness Sörgyárban, ahol magunk csapolhattunk a sörünket, a Trinity College híres könyvtárában, a Nemzeti Múzeumban, a Glendalough nemzeti parkban, a Boyne-folyó völgyében, Howthban, egy kis halászfaluban.

            Amikor itthon az ismerősök feltették a kérdést: „Na, milyen volt Írország?”, én csak annyit tudtam mondani: „Jó, nagyon jó”. Mert hogy lehetne összefoglalni egy mondatban azt a sok érzést, amit odakint megtapasztaltam? Hogyan lehetne elmesélni, hogy Moher miért olyan szép még akkor is, ha rossz az idő, és tombol a szél? Hogyan lehetne átadni azt az élményt, amit a Trinity College monumentális könyvtára nyújt? És hogyan lehetne azt mondani, hogy visszahúz a szívem?

            A világ tele van gyönyörű helyekkel, amelyek arra várnak, hogy felfedezzük őket. Én azon leszek, hogy közülük minél többet személyesen is megcsodálhassak.

            Köszönöm a Tempus Közalapítványnak és a www.tanartovabbkepzes.hu munkatársainak (Förster Anitának és Véghné Juhász Krisztinának), hogy ehhez az élményhez hozzásegítettek! 

Anglia különleges helyet foglal el a szívemben. Nemcsak azért, mert angoltanár vagyok, hanem mert közel áll hozzám a kultúrája, a brit emberek gondolkodásmódja, sőt a konyhája, de még az időjárása is. Ezért is volt hatalmas öröm számomra, hogy az Erasmus+ mobilitási program keretében idén nyáron Angliában, egészen pontosan Exeterben tölthettem két hetet.

A pályázat célrendszere nagyon összetett. Egyrészt segít abban, hogy fejlesszük módszertani repertoárunkat, minél hatékonyabban tudjuk a meglévő tudásunkat átadni a diákoknak. Ennek érdekében a két hét alatt összesen 10 napot töltöttünk az iskolában délelőtti és délutáni órákon, ahol angol anyanyelvű tanárunktól és egymástól is sokat tanultunk. Hiszen az is a célok közé tartozik, hogy minél több nemzet tanárait gyűjtsék össze egy tanfolyamra, így lehetőségünk legyen bepillantani egymás kultúrájába, és tanulni egymástól. Az általam választott kurzuson lengyel, spanyol, olasz, lett, német és bolgár tanárok képviseltették magukat.

Mivel a kurzus arra helyezte a hangsúlyt, hogy miként lehet a diákok szóbeli készségeit hatékonyan fejleszteni, így elsősorban hasznos feladatokat, gyakorlatokat tanultunk meg. Az én kedvencem egy „társasjáték" volt, melynek lényege, hogy az órán tanult szavakat a diákok felírják egy papírdarab egyik oldalára, majd a másik oldalra angol magyarázatot adnak a szavakhoz. Ezután kör alakban helyezik el a cetliket az asztalon, és egy dobókockával dobva egymás után próbálják a kapott szavakat megmagyarázni. Amennyiben sikerrel járnak, a kártyát felfordítják, és a magyarázat kerül felülre. Ezután ha valaki ehhez a kártyához ér, akkor a meghatározás alapján kell a szót kitalálni.

A szervezők hangsúlyt fektettek arra is, hogy megismerkedjünk a térség (Devon, Cornwall és Somerset megyék) főbb látnivalóival. Megnéztük az Atlanti-óceán partvidékét, a Dartmoor Nemzeti Parkot, az Angol-csatorna partvidékét (itt egy folklórfesztiválba „botlottunk", és mi magunk is beálltunk táncolni, énekelni a szereplők közé), és a Bristol-csatorna partján fekvő falvakat. Különleges élmény volt ellátogatni az angol riviérára, mert az angoloknak ilyenjük is van, és ez semmiben sem különbözik francia névrokonától, sőt, nekem még hangulatosabb is. Megnéztük Bath városát, amely katedrálisáról és római kori fürdőjéről, valamint Jane Austen múzeumáról híres.

Természetesen a legtöbb időt Exeterben, Devon megye székhelyén töltöttük. A 150.000 lakosú város pillanatok alatt az otthonom lett. Az első perctől kezdve könnyű volt kiigazodni a város közlekedésében, és pillanatok alatt „hazaértünk" a házigazdánkhoz. Exeter katedrálisa méreteivel és a hozzá kapcsolódó legendákkal nyűgözött le, míg az egyetem a gyönyörű parkjaival és a fantasztikus panorámával. A helyi pubok késő estig zajosak voltak a helybéli és az ide látogató fiataloktól.

Emberileg és tudásban is nagyon sokat kaptam Exetertől. Már kinn tartózkodásom alatt eldöntöttem, hogy amint lehet, újra pályázok, és ha nem is Exeterbe, de Angliába még biztosan visszatérek egy hasonló tanfolyamra.