Tanártovábbképzés külföldön - pályázattal

Megvalósult mobilitások disszeminációi

Zsombory Edit

2018. március 10., szombat 18:18

Twenty-first century thinking skills

’Twenty-first century thinking’ Canterburyben

A budapesti Szent Gellért Katolikus Általános Iskola és Gimnázium angol tanáraként vehettem részt a címben megnevezett továbbképzésen a Pilgrims szervezésében, melynek a University of Kent adott otthont. A kampusz területén kollégiumi szálláson voltam, a reggeli, plusz önellátást választottam.

A vasútállomásról helyi busszal mentem az egyetemre, ami első benyomásra úgy tűnt, messze van a belvárostól. Később aztán összezsugorodtak a távolságok. Csodálatos zöldövezetbe érkeztem, ahol akár a mesében, mókusok, nyulak és vadkacsák ugráltak, totyogtak körülöttem. A buszmegállóból visszapillantva pazar kép tárult elém, a székesegyház a „messzi” távolban.

A szállásomat hamar elfoglaltam, egyszerű, de minden komfortot nyújtó kollégiumban. Bár elméletben fel voltam készülve, mégis eleinte megtréfáltak a tipikus brit ajtók, zárak. Bármennyire próbáltam „kicselezni a helyzetet”, rögtön első reggel bent rekedtem a kollégiumban, és csak „telefonos távirányítással tudtam kiszabadulni” megtalálva a helyzet kulcsát jelentő titokzatos gombot a hátam mögött valami furcsa helyen rejtőzve. Később a csoporttársak hasonló élményekről számoltak be.

Különböző országokból – Izlandról, Hollandiából, Németországból, Ausztriából, Spanyolországból és Szlovákiából -különböző korú férfiakkal és nőkkel kerültem egy 10 fős csoportba, és dolgozhattam velük együtt egy hétig. Egész döbbenetes volt, hogy már javában ment az első foglalkozás, amikor az egyik soron következő gyakorlat folyamán jöttünk csak rá, hogy négyen vagyunk magyarok a csoportban. Vicces volt.

Kurzusvezetőnk Hania Kryszewska lengyel származású, nagyszerűen vezette a dupla órákat minden délelőtt és délután. A csoport minden tagja maximális odafordulással, nyitottsággal és végig elmélkedve, gondolkodva, kreatívan vett részt a legkülönbözőbb tevékenységekben, feladatokban. Gyakorlatilag mindent végig csináltunk magunk is, azért, hogy a diákjainkkal még inkább „képben legyünk”. Minden anyag, amit felhasználtunk, legyen az irodalmi vagy művészeti alkotás, vagy egy cikk, autentikus volt. Mindehhez igénybe vettük az internet kínálta lehetőségeket is, de csak részben, a hangsúly az emberen, rajtunk volt. A kurzus címe sokaknak elég elvontnak, elméletinek tűnhet. Talán úgy tudnám összegezni, hogy ez a képzés leginkább egy újfajta tanári attitűdről, a tanárnak a diákokhoz, és a diákoknak  egymáshoz való emberi és szakmai hozzáállásáról, az együtt végzett munka folyamatáról és gyümölcseiről, a művészet bevonásáról sés az így  létrehozott - esetünkben nyelvi és szellemi - „termékek” sokszínűségéről szólt, feléjük nyitott ajtót nekünk.

A csoportról is csak legekben tudok beszélni. Egyforma magas nyelvi szinten volt mindenki, ami nagymértékben hozzájárult a sikeres együtt dolgozáshoz. És ami még ennél is nagyobb élmény volt, hogy olyan érzésem volt, hogy semmi fal nincs közöttünk, a legnyitottabban tudtunk rögtön összedolgozni, és szuper dolgokat csináltunk, mindezt sok humorral fűszerezve. Az órák között és után is jól esett együtt maradni, és tovább gondolni bizonyos ötleteket, felvetődött gondolatot, illetve csak beszélgetni. Mi magyarok is úgy feloldódtunk, hogy szinte egymással is csak angolul beszéltünk.

Volt két Hania által hívott, de ottani pilgrimes vendégoktatónk is. Így bekukkanthattunk az internetes és mobil alkalmazások használatába is, illetve részt vehettünk egy nagyszerű dráma órán is. Ez utóbbi azon túl, hogy rendkívül szórakoztató volt, megmutatta nekünk, magunkon kipróbálva, hogy milyen fontos az egymásra figyelés nem csak a színjátszás, de a tanítás, tanulás világában is. Voltak szabadon választható esti órák is, táncosak, költészettel, játékkal, ezen mindenki kedve és ízlése szerint vehetett részt. Csoportosan is beültünk egy jó hírű pubba, sétáltunk a városban, meghallgattuk a naponta 5 órakor éneklő angyali kórust a katedrálisban. Az utolsó délutánon többen lementek a tengerhez is. Kurzusvezetőnk úgy búcsúzott tőlünk, hogy mindennek csak mint a jéghegy csúcsát tudta megmutatni nekünk egy hét alatt, de reméli, hogy tudjuk az irányt, és magunk is tovább tudunk majd haladni ezen az úton. Mi meg úgy éreztük, hogy olyan jó értelemben „tömény” és intenzív volt a kurzus, hogy még egy hetet nem is bírnánk rögtön befogadni, de eljönni nem volt kedvünk.

A helyszín is nagyon inspiráló volt, mintha ezt a tematikát lett volna hivatott támogatni. Régi és modern szinte minden szinten egymás mellett volt. Maga a kampusz  hatalmas zöld területen helyezkedik el sok-sok modern épülettel, a háttérben a város, a katedrális képével, az ugrabugráló állatokkal körülöttünk. Talán az egyetlen zavaró tényező az volt, hogy nagy építkezések voltak folyamatban, sok elkerített résszel, de olyan tágas volt még így is minden, hogy ez sem akadályozta a mindennapokat.

Örömmel tapasztaltam, hogy az életen át tartó tanulás itt tényleg megvalósulni látszik, mert sok-sok idős, már-már öreg „diákkal” is találkoztam.