Furka Ildikó
Life in Britain - kultúra és autentikus anyagok a nyelvoktatásban
20 éve tanítok angolt, amiben teljesen véletlenül keveredtem, de még sohase jártam Angliában. Angol nyelvterületen voltam szerencsére korábban, de Anglia nem vonzott. Most azért esett ezen a továbbképzési lehetőségen rá a választásom, mert kezdtem kínosan érezni magam, hogy a fapados járatok idejében angol nyelvtanárként még nem jártam Londonban. Gondoltam, most már itt lenne az ideje, hogy legyen milyen közös témáról beszélni a tanítványaimmal [Szimbólum].
A képzés tematikája határozta meg számomra a intézmény kiválasztását elsősorban. Az International House intézmény nevét a szakmában is mindenki jól ismeri, a minőségi nyelvoktatás egyik fellegvára, ráadásul anno a budapesti intézetükben kezdtem angolul tanulni. Kicsi a világ. London önmagában is egy külön világ, mindenképpen megtapasztalásra érdemes.
Engem a nyelvtanulásban és a nyelvtanításban is mindig az érdekelt, milyen gondolatiság húzódik meg a nyelvhasználat mögött, milyen értékrendek kerülnek kifejezésre egy-egy fordulattal. Ezért választottam a Life in Britain: bringing culture into the classroom című képzést módszertani felfrissülésként. Nem bántam meg.
Amellett, hogy az iskola nagyon nyitottan és segítőkészen fogadott, a képzést vezető tanár felkészültsége, közvetlensége és alkalmazkodóképessége vitathatatlan volt. Remekül tükrözte a tényt, hogy Londonban voltunk, hogy olasz volt, aki 30 éve él és tanít angolt Angliában, saját identitását kevésbé érzi már olasznak, bár angolnak sem. Leginkább Londoniként definiálja magát.
A kurzus résztémái illeszkedtek a résztvevők érdeklődési köréhez, lefedtek minden aktuális területet, amely egy mai angol (londoni) életében fontos szerepet játszik, de minden foglalkozáson a témához legjobban passzoló feladattípusokat, módszertani ötleteket is átbeszéltük. Tanárunk, Andrea tanítási gyakorlatának kisebb elemeire is gyakran hívta fel a figyelmünket, hogy tapasztalatait velünk megosztva mi is fejlődhessünk. Az egyik ilyen apróság, amire nem árt, ha rendszeresen emlékeztetnek minket, a táblahasználat. Andrea mindig nagyon sok kifejezést felírt a táblára beszélgetéseink közben. Egyszer, amikor le kellett volna törölnie a táblát, hogy a következő kifejezés felférjen, csak félig törölt le egy-egy szót, és mielőtt továbbmentünk volna, ki is kérdezte tőlünk az addig hallott kifejezéseket. Roppant jól szemléltette, hogy egy kis időráfordítással mekkora segítséget tudunk adni diákjainknak az újabb kifejezések elsajátításában. Lehet, hogy nem is a módszer miatt maradt ez meg bennem ennyire, hanem inkább azért, mert megtapasztaltatta velem, hogy mennyire szükség van a külső szemre tanításunkkal kapcsolatban, különben elveszünk a rutin mindennapjaiban. A fenti praktika nem megerőltető, nem helyez nagy terhet a tanárra, nem kap negatív visszajelzést a diák sem, amely a motivációját veszélyeztetné, ha nem emlékszik a kérdéses szóra, mégis remek lehetőség arra, hogy a rövid távú memóriából a hosszú távú területre helyezzük anélkül, hogy diákjaink észrevennék, hogy tanulnak.
A délutáni módszertani foglalkozásokon kívül a program részeként jártunk London különböző területein és múzeumaiban és kiállításain. Turistáskodtunk a Westminster negyedben a Parlamentnél és a Big Bennél (ami jelenleg felújítás alatt áll a londoniak szerint örökre [Szimbólum], olyan régóta csinálják), bekukkantottunk a Downing utcába hátha arra jár May asszony, pazar kilátásban volt részünk a Sky Garden 35. emeleti kávézójából, érezhettük roppant picinek magunkat a Tower lábánál, és elképzelhettük, milyen lenne minden nap 12 órában táncolni a Királyi Operaház kulisszái mögött. Részt vettünk egy igazi West End musicalen (Rock Suli), meglátogattuk Shakespeare Globe színházát, ahol egy sör ára volt a földszinti nézőtéri helye ára, igaz állni kellett végig, és mivel újra nem engedtek be, ha kiment az ember, kisebb és nagyobb dolgaikat is ugyanúgy a néző téren oldották meg. Kifejezetten szagos előadások voltak ezek akkoriban [Szimbólum]. De jártunk a Királyi Bíróság épületében is, amely azért hasonlít építészetileg egy templomra, mert tervezője azt vallotta, hogy az igazság és az igazságszolgáltatás Istentől való, és a bírói ítéletek helye egy templom kell, hogy legyen. De volt lazább kulturális esemény is a programban, hiszen a péntek esti sörözés a kollégákkal szinte kötelező londoni hagyomány, így az iskola diákjai is kipróbálták ezt egy kis turisztikai kvíz társaságában.
A programon kívül, de iskolai szervezésben a hétvégét is hasznosan tudtuk eltölteni. Én szombaton Brithonba utaztam és a környék természetvédelmi nevezetességeit és farmjait látogattam meg szakképzett idegenvezető segítségével, vasárnap pedig irány volt Windsor, Stonehenge és Bath. Windsor Harry herceg tavalyi esküvője miatt volt fontos számomra, Stonehenge azért, mert hihetetlen erőfeszítést örökít meg és roppant kíváncsi lennék, mit gondoltak akkoriban az arra járó, odainduló embereke, Bath városát pedig minden Jane Austen rajongónak látnia kell egyszer. Természetesen egyik helyet sem lehet ennyi idő alatt végigjárni, inkább csak ízelítőt kapott az ember abból, ami rá várna, ha több napra ott tudna maradni, de irodalmi művekből, illetve dokumentumfilmekből vagy napi hírekből ismert helyeken járni így is nagyon izgalmas volt.
A legjobban az tükrözte, milyen London, hogy az iskolán keresztül tudtam egy családnál lakni, akik ír származásúak voltak, egy pakisztáni muzulmán közösség mecsetje mellett kellet mindennap elmennem a metróhoz, minden nap más nyelven beszélő emberekkel utaztam a metrón, és a metró aluljárókban minden nap más zenész játszott más-más szakaszon másfajta műfajt.
A szuvenír itt is minden boltban ugyanaz, csak nem mindegy hogy hol, mert ugyanaz lehet egy font vagy 5 is. (és bár nem ellenőriztem, de biztos, hogy made in China [Szimbólum]).
A kávé egyáltalán nem rossz (régebben ezt híresztelték nekem Angliáról), de a Costa testvérek jelenléte miatt (sem) lehet az már.
Rengeteg helyen lehet frissen készült (meleg) ennivalót kapni, még az olyan elvárásokkal is, mint a glutén-, cukor- és szénhidrátmentes étrend.
Szinte senki nem öltözik fel rendesen a tél ellenére, mert annyira nincs hideg, vagy ki lehet bírni az otthontól a metróig – ahol jó meleg van – majd az irodáig – ahol szintén jó meleg van. Ha meg esik a hó, úgy is mindenki menekül haza idő előtt, mert leáll a metró, a teljes közlekedés, és rengeteg baleset van. Mert ugye évi egy hóesés miatt miért is kéne téli gumi???? Nyárival meg azért simán lehet szánkózni abban a lutyokban. Azt mondjuk nem tudtam mire vélni, hogy a reptereken se szórtak semmit a kifutókra azért, hogy az esetleges fagyást megelőzzék, így számos helyet lezártak pár órára. Még a Heathrown is egy csomó járatot töröltek (bár házi asszonyom szerint ez csak a British Airways járataira szokott igaz lenni, a többiek mernek repülni minden időben [Szimbólum]).
A legtöbb boltban nagyon erős akcentusú alkalmazottal találkoztam, akikről viszont lerítt, hogy régóta élnek ott, és nagyon jól ismerik a szakmájukat, csak éppen a kiejtésük nem fog soha jobban közelíteni a helyihez. De ez senkit nem zavar.
A metró tényleg egy cső (Tube), még a szerelvények belső kialakítása is, így viszont akik utolsó pillanatban ugranak fel/tömörülnek be, félig hajtott háttal kell, hogy álljanak az ajtóknál, mert nem elég magas a szerelvény számukra. Az egész nagyon fura, mert az angolok az én fejemben nem kifejezetten kistermetűek, de ezekben a járművekben csak középen lehet egyenes háttal állni. Úgy hogy az állandó MIND THE GAP felhívás mellett én még a MIND YOUR HEAD szlogent is legalább annyiszor bemondatnám.
Itt a reggeli add-tovább-újság a Metro, este pedig az Evening Standard. Amíg utazol, elolvasol benne egy cikket, majd magad után otthagyod a széken, hogy valaki más is megnézhesse. És bár nem fog Pulitzer díjat kapni, nem is a legolcsóbb, legigénytelenebb szennylap a hírességekről szóló részek ellenére sem.
Összességében remekül éreztem magam, elég jó képet kaptam arról, hogy a mai londoniak hogyan élnek, mik az értékeik, mik számukra a fontosak. Mindemellett módszertani témakörökben is bővültek az ismereteim, mint például a videóklippek és film trailerek használatának lehetőségei, vagy a nyelvtani elemek tanítása, mint olyan helyzet, amikor csinálunk valamit a nyelvvel, nemcsak a szabályokat alkalmazzuk monotonon, gondolkodás nélkül. Meleg szívvel ajánlom az International House London Life in Britain című kulturális módszertani továbbképzését.
dr. Furka Ildikó
2019. február 10.
Ezen a linken az Óbudai Gimnázium Erasmus+ oldalát böngészhetik: http://obudaierasmus.wixsite.com/obudaierasmus2016
Továbbképzés a smaragd szigeten
Nyelvi és kulturális továbbképzés a smaragd szigeten
2016. október 23. - november 4.
Nagyon vártam már ezt az utat, mert régen voltam külföldön, továbbképzésen pedig még nem vettem részt így. Ezért alaposan végiggondoltam, milyen kurzusra menjek, végignéztem az összes lehetőséget. Bizton állíthatom, hogy életem egyik legmaradandóbb tanulmányútján vettem részt.
Mivel eddigi érdeklődésem az interkulturális készségek fejlesztési lehetőségei felé vittek, most is olyan továbbképzést választottam, ami ehhez áll közel. Eddigi kulturális ismereteimből kimaradt az angol nyelvterületek közül Írország, így egy, kifejezetten a kulturális tartalomra hangsúlyt fektető képzésre esett a választásom Corkban, Írország délnyugati partvidékén. A Budapestről induló közvetlen dublini járat után egyáltalán nem volt nehéz megtalálni a Corkba vivő busz megállóját. A dublini reptér 2-es terminálja modern, levegős és roppant felhasználó barát – egyértelmű feliratok jeleznek mindent, elérhető távolságban találhatóak a szolgáltatások. Több helyen információt biztosító alkalmazottak állnak és útbaigazítanak. Már az első nap kiderült, hogy az írek nagyon rugalmasak és vendégszeretőek.
A 3 és fél órás busz úton Cork felé összeismerkedtem a másik magyar résztvevő kollégával, így repült az idő. Szállásként családi elszállásolást kértem, mert úgy gondoltam, hogy így bepillantást nyerhetek egy család mindennapjaiba. A pályaudvaron vendéglátóm várt, majd miután megmutatta a szállásom és lepakoltam, visszavitt a városba megmutatni a fontosabb helyeket, az iskolát, a buszmegállókat, ahol fel és leszállhatok az önálló közlekedés során. Már első este ötletekkel szolgált arra vonatkozólag, hogy milyen programokon érdemes részt venni, milyen helyeket érdemes megtekinteni, milyen helyi ételeket, italokat nem szabad kihagyni, ha már eljött ide az ember. Az első héten két másik diák is lakott a házban, egy koreai és egy francia, akikkel nagy élmény volt megbeszélni a napi eseményeket vacsora mellett, mert megismerhettem, hogy ők mikre figyeltek fel az ír kultúrából, és nekik milyen tapasztalataik voltak.
A képzés első napjától kezdve abban is biztos lettem, hogy jól döntöttem. Kiderült, hogy nemcsak egy, hanem több tanárunk is lesz, így változatos kiejtéseket, szemléletet és tanítási módot tapasztalhatunk meg. A programból az is kiderült, hogy nemcsak az iskolapadban fogunk ülni: már az első nap kincskeresésre mehettünk – saját magunk fedeztük fel a várost tanárunk útmutatója és összeállított kérdései alapján. Persze közben egymással is ismerkedtünk, így nem csoda, hogy el is tévedtünk, vagy elmentünk egy megválaszolandó kérdés mellett a nagy ismerkedésben. Roppant élvezetes volt. Másnapra informális prezentációt kellett készíteni a felfedezett információk alapján, ami a csoport kis létszáma miatt is praktikus döntés volt tanárunk részéről.
Az előre megadott anyag alapján haladtunk a két hét folyamán, így végigvettük Írország oktatási rendszerét, történelmének jelentősebb eseményeit, meghatározó szakaszait, foglalkoztunk irodalmával, zenéivel, filmjeivel, folklórjával, az EU-val való kapcsolatával, jelenlegi politikai helyzetével, és társadalmi problémáival, amelyek a mai íreket foglalkoztatják.
A témákat különbözőképpen dolgoztuk fel: volt, hogy előadást hallgattunk, volt, hogy olyan feladatokon keresztül tanultuk meg az ’anyagot’, melyeket egy-az-egyben haza tudtunk hozni diákjainknak. Nyelvtani játékos feladatoknál remek volt kipróbálni a játékokat a gyakorlatban ahelyett, hogy együtt elolvastuk volna a szabályokat. Ha valakinek könnyebbek is voltak ezek, nem az adott nyelvi elem elsajátítása volt a cél, hanem annak kipróbálása és végiggondolása, hogyan fogunk tudni belőle profitálni a saját tanítási gyakorlatunk során. Ezért egy feladatnál sem fordult elő, hogy bárki unatkozott volna, vagy azt érezte volna, hogy felesleges feladatokkal töltjük az időt.
Az egyik kedvenc gyakorlatom az ír irodalom megismeréséhez kapcsolódik: Yeats verseinek sorait kaptuk meg kis laminált cetliken, úgy egy tucatot. Meg kellett próbálni összerakni belőlük 2-3 soros verseket. Volt, amit úgy tettünk össze, ahogy Yeats megírta, de sok ’saját’ verzió keletkezett, amelyeket vagy a rímek, vagy a tartalom alapján gondoltunk összetartozónak. Persze a feladat végén megtudtuk, hogyan kapcsolódnak egymáshoz eredetileg a sorok, de remek volt saját verset írni már meglévő elemekből, és utána végiggondolni, mi alapján hoztunk belőle létre új dolgot, és mi alapján születhetett a költő fejében az eredeti gondolat.
Az előadásokat sokszor Damien, egy 37 évig történelem és földrajz szakos tanárként dolgozó pedagógus tartotta. Hatalmas tudásról tett tanúbizonyságot, amit szerencsénkre az előadások után megejtett tanulmányi kirándulásainkon is folytatott. Rengeteg kérdésünkre tudott válaszolni, és nagyon szimpatikus volt, hogy ha nem tudott valamit véletlenül fejből, a következő alkalomra utánanézett. Nagy tudású idegenvezetőnkkel bejártuk egész Cork és Kerry megyét, megismerkedtünk a 19. századi nagy ír éhínség okaival és következményeivel. Többek között meglátogattuk azt a kikötőt, ahol a Titanic utoljára megállt és utasokat vett fel, és voltunk abban a városban, ahol az sem elég egy teli szórakozóhelyre való bejutáshoz, ha Mel Gibson vagy. Meglátogattuk Cork védőszentjének, szent Finn Barnak első templomát a gyönyörű Killarney Nemzeti Park területén eredő Lee folyó forrásánál, valamint megtekinthettük azt az öblöt is, ahonnan egy időben évi 14 tonna tengeri sünt exportáltak Franciaországba csemegének, (manapság csak évi 2 tonnát szállítanak, annyira megcsappant a számuk, és szaporításuk időigényes). Megtudtuk, hogy azért rózsaszín az út közepén unottan sétáló birkák háta, mert ezzel jelzik, hogy nemrégen fedeztették őket, láttuk, hogyan terel nyájat két border collie ’automata’ módban, és megtudtuk azt is, hogy a teheneket csupán évente 1, maximum két hónapra kell istállóba terelni az időjárás enyhe mivolta miatt.
A képzéshez tartózó kirándulásokon kívül volt időnk szabad programot is szervezni. Kis csoportunk mindenben összetartott, így az első hét csütörtökén együtt mentünk Blarney várába megcsókolni azt a nevezetes követ, melyről azt tartják, hogy aki így tesz, az szónoki képességekre (gift of the gab) tesz szert. Szombati szabadnapunkon Kinsale tengerparti kikötő városába kirándultunk – amihez bőséges útmutatót kaptunk Damientől előre. Betekintést nyerhettünk a tengerparti nyaralóhely életébe, valamint meglátogattuk a Charles erődöt, ami az összes, délről Írországba érkező ellenséges hajót volt hivatott feltartóztatni a folyótorkolatnál.
Vasárnapi szabadnapunkon ketten jó hosszú útra mentünk – meglátogattuk a Moher sziklákat Írország nyugati részén, melyet csak úgy hívnak: a világ széle. Turistabuszunk sofőrje bőséges információval látott el minket a helyi nevezetességekkel és élettel kapcsolatban – érezhető volt, hogy a környékről való. Többek között felhívta a figyelmünket egy is erdős övezetre, mely 18 millió euróba került az ír államnak, mert a helyi hiedelmek miatt nem vezethettek rajta át egy modern autóutat, hanem ki kellett kerülni azt, nehogy a tündéreket megzavarják, és balszerencsét hozzanak az országra. Nekem ez az út lett a legkedvesebb, a Burren vidék Ennis városa után zöld, de egyre kövesebb legelőivel, alacsony kőfalaival, fátlan és bokortalan simaságával számomra jobban képviseli Írországot, mint a globalizált társadalmi értékeket tükröző Cork városa vagy a főváros, Dublin.
Október 31-én, a Killarney nemzeti parkba tett kirándulásunk után alkalmam volt megtapasztalni első kézből, hogy milyen is az írek Halloween ünnepe. Mivel vendégek jöttek szállásadómhoz, aki ezért nagyon elfoglalt volt, én kaptam az ajtónálló szolgálatát, és osztogathattam a félelmetesebbnél félelmetesebb jelmezbe öltözött 4-5 éves gyerkőcöknek a csokit meg cukorkát, akik nagy zsákokba gyűjtötték őket (és tényleg rengeteg volt nekik!). Az egész környék gyerekserege bekopogott minden feldíszített ház ajtaján, és fenyegetőztek, hogyha nem kapnak csokit, elvarázsolják a lakókat vagy átkot bocsátanak rájuk. Az eredeti Halloween mai modern verziója kifejezetten élvezetes volt számomra, mert bepillantást engedett a környék összetartásába, együttlélegzésébe.
A második héten kirándulásaink után jól esett megint a tanulás, hogy kipihenjük a sok utazást. Jókedvünk azonban hamar elszállt a téma miatt: az iskola egyik adminisztratív munkatársa észak-ír származású, és ő ismertette velünk az észak-ír helyzetet, annak múltjával és jelenével, és annak okaival, hogy miért költözött el ő is 16 éve Észak-Írországból. A saját tapasztalat, a közeli élmény miatt sokkal mélyrehatóbb képet kaphattunk a jelenlegi állapotokról, és arról, hogy a hétköznapi embernek mit jelent Észak-Írország helyzete, mennyivel könnyebb úgy élni az Ír Köztársaságban, hogy nem kell mindig a válla fölött hátranézni, hátha történik valami, nem kell a lobogó zászlónak jelentőséget tulajdonítani, mert nem jelent ellenséges területet vagy közösséget, és nem kell a fegyverszünet óta (!) felállított belfasti falakat kerülgetnie.
A második hét vidámabb témájához tartozott az ír sportjátékok megismerése a Gaelic Athletic Association (GAA). Amellett, hogy megismertük a gyephoki és az ír futball szabályait, azt is megtudtuk, hogy aki viszont európai futballozik, illetve rögbizik, akkor többet nem játszhat a GAA sportjaiban és versenyein nem vehet részt, mert nem tekintik ír nemzeti tudattal rendelkezőnek. A GAA az egyik legerősebb összetartó erő az ír nemzeti öntudat fenntartásában, sokkal erősebb, mint mondjuk az ír nyelv, amit ugyan 14 éven keresztül tanulnak az írek az iskolában. Annak ellenére, hogy a közalkalmazottak számára nagyon előnyös, ha beszélnek írül, sőt a tanárok számára kötelező, a mindennapokban csupán néhány helyen, az ún. Gaeltacht – gaelül beszélő – területeken vannak olyanok, akiknek anyanyelve az ír, és az angolt második nyelvként tanulják. A lakosság nagy része számára az angol az anyanyelve, az ír pedig számikra egy rosszul tanított kötelező tantárgy, mely csak púp a hátukon. Furcsa volt, hogy az ír nyelv előtérbe kerülése nélkül nemzeti öntudatuk meg tudott maradni, és nem érzik kevésbé írnek magukat azért, mert angolul beszélnek az ír helyett.
Végül elérkezett az utolsó nap, amelyen jó gyakorlatokat cseréltünk csoporttársainkkal és ír tanárunkkal, igazi szakmázás kerekedett belőle. Megismertük az ír, a lengyel és a svéd oktatási rendszer sajátosságait, és tapasztalatokat, ötleteket nyerhettünk saját helyzetünkre vonatkozóan is. A beszélgetés jó hangulatát mutatta, hogy alig maradt időnk a kurzust értékelő kérdőívet kitöltenünk, mert tanárunknak már mennie kellett, úgy kellett megkérnie minket, hogy most már menjünk, mert bezár az iskola. Az utolsó corki estét pedig stílusosan egy helyi bárban töltöttük ír zenét hallgatva, és arról ábrándozva, mikor tudunk ide megint visszajönni.
A kurzus számomra minden szempontból remek volt. Tudásunkat növelte, bővítette, módszertani szempontból kinyitotta, illetve megerősítette. Az iskolától megkaptunk minden átvett anyagot feladatlapostul, instrukciókkal együtt pendrive-on, így saját közegünkre alakítva a saját tananyag kidolgozást is nagyban elősegítették számunkra.
Ez úton is szeretném megköszönni A Tempus Alapítványnak és az Óbudai Gimnázium vezetésének, Szűcs József igazgató úrnak és Tamási Anita igazgatóhelyettesnek, hogy pályázatunk megvalósítását minden lehetséges eszközükkel támogatták.
Furka Ildikó, Óbudai Gimnázium
Ezen a linken az Óbudai Gimnázium honlapja érhető el.
Tanártovábbképzés külföldön - pályázattal