A hír hallatán, hogy iskolánkból távozó kolléga helyett én vehetek részt egy mobilitáson, vegyes érzések vettek erőt rajtam. Egyrészt örültem és nagy megtiszteltetés volt számomra, másrészt kissé megijedtem, mert nagy kihívásnak éreztem.

A kolléga által választott eredeti helyszín Verona lett volna, ám sok töprengés után végül Firenzére esett a választásom. A kurzus változatlanul az Europass szervezésében „ICT as a Tool for a Student-Centered Classroom”. A vírushelyzetre való tekintettel sokáig bizonytalan volt a megszervezése. Naponta figyeltem a schooldrive üzeneteket, reménykedve, hogy visszaigazolják.

Közben sikerült jó áron szállást találni, és mivel az érkezés napjának délelőttjéig ingyenesen lemondható volt, lefoglaltam. Nem bántam meg, kellemes, tiszta szobát kaptam, bőséges, finom reggelivel. Naponta takarítottak és cserélték az ágyneműt, törölközőt. Az iskolába 15-20 percnyi sétával jutottam el, és szinte minden gyalogosan is könnyen megközelíthető volt.

A bizonytalanságban töltött várakozási idő alatt több megbeszélés is volt, ahol a koordinátortól kapott információkból próbáltam összerakni a képet. Minden új volt számomra, és olyan kaotikus, hogy nem tudtam, képes leszek-e egyedül megszervezni mindent.

Végre megtört a jég: lesz kurzus. Innentől indult a lavina. A tanfolyamhoz szorosan kapcsolódó ügyintézés, dokumentáció elkészítése mellett Revolut számla, repjegyfoglalás, biztosítások, uniós védettségi igazolvány letöltése, beutazási nyilatkozat kitöltése. Már mást se láttam magam körül, mint „kitöltés”, „letöltés”, „betöltés”.

Életem legnagyobb kalandja volt. Ennyi idősen először így, egyedül idegen országba, ismeretlen helyre, repülővel. Ha kihívás, hát legyen kihívás!- ennek égisze alatt nem kértem reptéri transzfert. Első két nap nem működött a mobilnetem. Erre nem számítottam, de jó szolgálatot tettek az előre kinyomtatott útvonaltervek, így viszonylag könnyen jutottam el tömegközlekedéssel a szállásra.

Kánikulából a kellemes hűvös szobába lépve végre fellélegeztem: igazából minden simán ment, nem is tudom, mitől aggódtam annyira. Talán az ismeretlentől.

Frissítő zuhany és rövid pihenés után elindultam felderíteni a terepet. Kezemben a szállodai recepciós hölgytől kapott térképpel, amin bejelölte a fontosabb pontokat, egész jól boldogultam. Lévén vasárnap, kellemes hangulat uralkodott mindenfelé kedélyesen beszélgető, borozgató vagy éppen ráérősen vacsorázó emberekkel, térzenével. Aznap csak az iskoláig merészkedtem el, majd hagytam magam elmerülni ebben az édes semmittevésben. Próbáltam magamba szívni ezt a laza, életvidám hangulatot.

Másnap reggel az iskolában derült ki, hogy a mi csoportunknak első 3 nap délután van a kurzus, így elindultam a Dóm tér felé, ami az iskolától pár percnyi gyaloglással elérhető. Képeket nézegetve, adatok ismeretében nem élhettem át azt a leírhatatlan érzést, amivel a valóság negtapasztalása árasztott el. A szűk utcákon áthaladva egyszercsak ott állt előttem teljes életnagyságában az a monumentális épület, melyről gyerekkorom művészettörténet óráin annyit hallottam. Ez volt az első, de nem az egyetlen ilyen megélésem a városban. Az Uffizi Képtár szobor- és festménygyűjteménye, a Szépművészeti Akadémia a Dávid szoborral, a Ponte Vecchio, a Palazzo vecchio, a Michelangelo tér, a Dantet kívülről szavaló utcai mutatványos, a templomok, az utcák, a táj – egyszerűen minden lenyűgözött. Több mint száz kilométert gyalogoltam az ott töltött idő alatt. Bármennyire fáradtan is tértem haza a szállásra, még az esti órákban is újra és újra kimentem és térképpel a kezemben róttam az utcákat, majd minden utcasarkon rácsodálkozva valamire.

Félelmem, hogy a nyelvi tökéletlenségem miatt nem fogom érteni a tanultakat, a kurzus első napján szertefoszlott. Minden résztvevő a „saját nyelvén” beszélt angolul, észrevehető volt az akcentus. Talán éppen ez adott elég lendületet és bátorságot, hogy gátlások nélkül merjek megszólalni. A kurzus nyelvezete teljesen érthető és követhető volt számomra.

A három litván kolléga egy intézményből érkezett, ugyanígy a négy román is, így ők már csoportban voltak. Én egy horvát és egy spanyol kollégával kerültem közelebbi kapcsolatba, csoportmunkában is együtt dolgoztunk. Ők is egyedül jöttek, akárcsak én. Örültem, hogy nem ismerős kollégákkal vagyok, akkor valószínű nem nyitottunk volna ennyire az új ismeretségek felé, és egy nagy tapasztalattal szegényebb lennék.

Az órák jó hangulatban teltek. Sok új információt szereztem, ezek egy részét igyekszem beépíteni a tanítási gyakorlatomba. Új programokat, platformokat, munkamódszereket ismertünk meg.

Az utolsó kurzusnap, szombat volt a hét fénypontja. A kurzus részét képező egésznapos toszkánai kirándulás idegenvezetéssel felejthetetlen, ugyanúgy, mint az általam választott szabad programok, vagy csak egyszerűen a csellengés Firenze utcáin.

A képtárak látogatása vasárnapra maradt. Ezután még gyorsan végigjártam a szívemnek legkedvesebb helyeket.

Vasárnap délelőtt úgy indultam a reptérre, mint aki tündérmeséből ébred. Bécsben 4 óra átszállási időm lett volna, de kiderült, hogy a járatot törölték és csak másnap reggel indul a legközelebbi. Mivel nem értesítettek, kaptam egy gyönyörű szobát büfévacsorával és svédasztalos reggelivel. Így késő este helyett másnap délelőtt kipihenten érkeztem Budapestre.

Nagy tapasztalat volt számomra. Ha tehetem, máskor is szívesen veszek részt Erasmus kurzuson, és erre bátorítok mindenkit.