Ez volt a címe annak a kurzusnak is, amelyre jelentkeztem. Helsinkiben tölthettem az őszi szünet első felét, 2022. okt. 23-30. között. Stílszerűen a tanári tüntetés napján kellett áttaxiznom Budapestet a reptérig.

Finnország kis ország népességét tekintve, 5,5 millióan lakják, amiként Helsinki is kis főváros: szűkebb értelemben 600 ezer a lakosa. Az ország is fiatal, függetlensége 1917-re megy vissza, igen, a nagy októberi szocialista forradalomra.

Finnországi barátaim idejében tájékoztattak a hőmérsékleti viszonyokról, így felkészítettek, hogy sapka-sál-kesztyű erősen ajánlott. Amikor első nap a reggeli sétámon hazatelefonáltam, jéggé dermedt a kezem: -2 celsius fok volt. Kollégámra gondoltam, aki Athénban volt Erasmuson, és az Égei-tengerben fürdőzött. Pedig kb. ugyanannyit mentünk, igaz én fölfelé, ő meg lefelé. De hát nem ezért jöttem. Ja, és fél 9-kor kelt fel a nap, 4 felé már szürkület volt. Talán emiatt is vannak hatalmas üvegfalak a házak oldalán, kell a napfény.

Milyen volt a kurzus?

A blikkfangos cím mögött érdemi kurzust vártam, amely végül minden várakozásomat felülmúlta. Összesen tízen voltunk: három francia, három cseh, egy olasz, egy magyar (ez volnék én) és két perui (!) – ők magánszervezéssel. A kommunikáció jól ment, mindenki beszélt rendesen angolul. Voltam már olyan kurzuson is, ahol a csoportmunkában mindenki az anyanyelvét használta egy-egy összekötő angoltanár mellett: nem túl hatásos.

A tanárnő igazán remek volt és felkészült. Komolyan vette a kurzust, lelkesen számolt be a finn oktatási rendszerről és a különböző tanulási formákról. Maga is tanulta, Albániából házasodott ide. A kurzus alcímében szereplő jelenségalapú oktatástól, az erősségalapú tanuláson át a kültéri foglalkozások fontosságáig sok mindent végig vettünk. Talán egy érdekesség: a finn oktatási rendszer 26 erősséget (pl. kíváncsiság, kitartás, a tanulás szeretete stb.) állapított meg. A tanár feladata, hogy ezeket észre vegy a diákokban, azonosítsa őket, felhívja rájuk a diákok figyelmét, és mutassa meg, hogyan tudják ezeket használni, végül gyakoroltassa is ezeket. Tehát az erősségeket és nem a gyengeségeket figyelik. Hát, én erről most hallottam először. Volt nap, hogy egy 67 diás ppt-n rágtuk át magunkat. Ez megint csak nagy különbség az olyan kurzusokhoz képest, ahol a tanár egy héten át egy A4-es papírra írt öt bökszóval jelenik meg. Ilyenen is voltam már.

Persze hallottam azt is előtte, hogy már nem is olyan a finn oktatás, mint virágkorában, az első PISA-sikerek idején. Meg csak fel van fújva. Meg ez csak az általános iskolában működik, a középiskola az más. Lehetséges, én nem ezt tapasztaltam, hanem komoly munkát, tudatosságot és derűt.

Egyik nap belopakodtam abba az iskolába, amelyet áradozva mutatott be a tanárnő. „Nem maga ez első, és nem is az utolsó, aki bekéredzkedik!”- mondta a portás angolul, és beengedett. Mit is láttam? Világos, tágas tereket, mintha a Müpában lennék, csak itt minden fehér, fekete, meg szürke. A falak még bent is üvegből: minden látszik, transzparens. Nincs semmi titok, amit ne láthatnánk. Az egyik tanteremben csoportmunkára, együttműködésre szoktató berendezés: körasztalok, körötte székek. Aztán vége az óráknak, és mindenki vonul ki a szomszédos sportpályára. Az oktatási törvény előírja, hogy minden nap 45 percet kell kinn tölteni a levegőn.

Két lényeges pontot emelek ki még, ami nem a részletekre, hanem a lényegre, a szemléletre világít rá. Megtudtam, hogy a gyerekközpontú iskola azt jelenti, hogy a gyerek dolgozik. Csönd. A másik, hogy „Finnországban minden a bizalmon alapszik”. Még nagyobb csönd.

Gyerekközpontú bizalom. Lehet, hogy csak ennyi volna a titok?

Milyen volt a hely, Helsinki?

Nem sokat ígértek az útikönyvek. Barátaimtól is azt hallottam, nincs ott semmi különös. Múzeumokért tényleg nem ide jönnék, de egy hétre sok élményt adott mégis.

A hivatalos városnézés első állomása a szomszéd sarok volt, ahol az idegenvezető megmutatott nekünk három iskolát, köztük az első koedukáltat, amely azóta Design Museóvá avanzsált – benne a nagy finn márkák, termékek bemutatásával (Nokia, Fiskars, Alto-váza stb.). Ilyet még nem pipáltam: iskolákat mutat az idegenvezető. Nyilván Finnországban létezik egyfajta oktatási turizmus, de tényleg őszintén büszkék az oktatásukra.

Szaunában is voltam, persze, az egyik kikötőben. Dermesztő, kifejezetten fájdalmas volt megmártózni a forró gőz után a tenger nem túlságosan sós vízében. Bent, a gőzben nemzetközi légkör: olasz és orosz vendégek rajtam kívül. Kifelé menet látom, hogy a kikötőben felállított óriáskeréken is van szauna, két átellenes fülke van annak kialakítva.

Ami lenyűgöző volt a városban: a finn építészet remekei. A legeredetibb talán a város szívébe helyezett hatalmas könyvtár, amely a műfaj újragondolása: nemcsak könyvet lehet kölcsönözni vagy olvasni – Kertész Imrét és Esterházy Pétert találtam finnül –, hanem 3D-nyomtatót vagy varrógépet (!), és hozzá vasalódeszkát is lehet helyben használni. Ottjártamkor ezeken mind dolgozott is valaki. És sokan csak úgy ott voltak, hallatlan nyugalomban töltötték az idejüket, laptopozva, dolgozva – a kifelé néző hatalmas üvegablakfal előtt, fotelekben ülve.

Az ablakok a szemközti parlamentre, ill. a szintén vadonatúj koncertteremre néztek, ahol volt szerencsém részt venni egy koncerten. Centrális elrendezésű, nem teljesen szimmetrikus tér, középen a pódiummal. Oldalról, fentről mindenféle erkélyek lógnak be. Nemzetközi zongoraverseny zárókoncertjén jártam ott házigazdámmal.

Ami pedig a legnagyobb kulturális élmény volt: még itthon kiszúrtam, hogy épp ott-tartózkodásom idején mutatnak be egy kortárs finn operát, a világhírű Kaija Saariaho Ártatlanság című új művét. Telt ház mellett, kb. az ötödik elődás volt, és még volt ugyanennyi. Nálunk, nem tudom, előfordulhatna-e ez. Igazi nemzeti büszkeség, nagy taps fogadta, de nem vastaps, azt mintha nem ismernék.

Az opera témája is iskolaügy. Egy már régen eltemetett emlék, egy iskolai lövöldözés, amely egy esküvőn újra megelevenedik. Régi sebeket tépnek fel, szép lassan fellebben a fátyol a szörnyű titokról. De erről a titokról, az oktatási helyzet árnyoldaláról is bátran mernek beszélni.

És kell is, hát még a napfényes feléről.