A Brexit óta nem Nagy-Britanniában keresek angoltanároknak meghirdetett képzéseket, hanem Írországba. Tavaly Dublinban voltam, idén nyáron pedig Galway-be utaztam, hogy kiderítsem, mi is az a mindfulness. A szót már sokszor hallottam, de csak nagyon ködös elképzeléseim voltak arról, hogy mit is takarhat ez az elnevezés. Mint kiderült, a kevés előzetes tudásom is teljesen helytelen volt.

Az ötnapos képzést Lawrence Body tartotta, aki vendégtanárként dolgozott az Atlantic Language School-nál, az év nagy részében többek között a Malagai Egyetemen tart kétéves Mindfulness mesterképzést. Iszonyú szerencsések voltunk, hogy ő tanított bennünket, mert Lawrence nemcsak a téma szakértője, hanem rendkívül jó tanár, aki képes volt arra, hogy 5 nap alatt meghódítson bennünket a mindfulness számára, és olyan alapokkal lásson el bennünket, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy bármikor alkalmazzuk az elsajátított technikákat, valamint továbbléphessünk és mélyíthessük a tudásunkat ezen a téren. Ezt én mindenképpen tervezem.

A kurzus során beszéltünk arról, hogy hogyan tudjuk akár az egész életünket leélni úgy, hogy nem is figyelünk igazán arra, hogy mi történik körülöttünk, mert egyfajta automata üzemmódban vagyunk, és mit nyerhetünk azáltal, ha megtanuljuk kikapcsolni ezt az automata vezérlést, és ehelyett a tudatos jelenlét elérésével bekapcsoljuk a valóságot és önmagunkat. Ehhez legjobb módszer a meditáció, ami a legegyszerűbben a légzésre fókuszálással érhető el. A meditáció lehetővé teszi számunkra, hogy megtisztítsuk elménkket a benne nyüzsgő gondolatoktól és ítélkezés nélkül meg tudjunk figyelni bármilyen olyan dolgot, amelyre ezután figyelmünket irányítjuk. Ez remekül alkalmazható osztálytermi környezetben, ahol éppen az a célunk, hogy elérjük, hogy a tanulók csak arra figyeljenek, amire mi szeretnénk irányítani figyelmüket.

A kurzus másik témaköre az érzelmi intelligencia volt, azaz, a saját és mások érzelmeinek felismerése, elemzése, megértése, illetve mindezen tudás segítségével az általunk kívánt viselkedés, tettek és gondolatok elősegítése. Nagyon sok szó esett a kettő, azaz a midfulness és az érzelmi intelligencia kapcsolatáról, és arról, hogy az érzelmek kezelése hogyan vezethet sikeresebb iskolai teljesítményhez.

Bár e leírás alapján lehetne azt gondolni, hogy a képzés elsősorban elméleti tudást adott, valójában nagyon sok olyan gyakorlatot végeztünk, amelyet mi is könnyen alkalmazhatunk tanórai környezetben. Éppen ez volt a kurzus egyik nagy pozitívuma: ezer szállal kötötte össze a mindfulness-t és az érzelmi intelligenciát a gyakorlati tanítási folyamattal, ezen belül is az angoltanítással.

Mindfulness kurzust számos más helyen is meghirdetnek, de az oktató miatt mindenképpen javasolnám, hogy Galwayt  válasszátok, ha Lawrence vezeti a képzést. De megkockáztatnám, hogy csak a helyszín miatt is érdemes ellátogatni ebbe a nyugat-írországi városba, mert nagyon kellemes tengerparti városról van szó remek élőzenét kínáló kocsmákkal és olyan pazar természeti környezettel, ami tényleg párját ritkítja. A képzési program része volt a Moher szikláihoz tett buszos kirándulás, de Connemara, a Wild Atlantic Way, az Aran szigetek is egyszerűen megismerhetők fakultatív buszos kirándulások során.

Összességében csak a legjobbakat tudom mondani az egy hétről, felejthetetlen volt számomra.

2021 augusztusának legvégén abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a pandémia következtében kialakuló tökéletes bizonytalanság ellenére két hetet az ír fővárosban tölthettem az Erasmus+ program keretében. Eredetileg más országot és más képzést tartalmazott a projektünk, de a végén a többszörös kurzusmódosítás eredményeként az InterEducation rendkívül hosszú elnevezésű dublini 2 Week Course on Teaching Literature with Focus on Irish Literature for Teachers of English and Literature at Secondary Level & Above kurusán vehettem részt. Nem tudom, hogy a norwich-i képzés milyen lett volna, ha megtartják, mégis úgy érzem, hogy a lehető legjobban jártam ezzel a választással, és nagyon hálás vagyok, hogy így alakultak a dolgok.

Mivel a képzés ára vetekedett a legjobb képzést nyújtó angliai képzők kurzusainak árazásával, nagyon magas elvárásaim voltak a képzés tartalmát és színvonalát illetően. Azt vártam, hogy a két hét során bepillantást nyerhetek az ír kultúrába és ennek nyelvórai taníthatóságába, valamint kicsit megismerhetem az ír középiskolai oktatást, hiszen az eredeti tematika iskolalátogatást is tartalmazott. Sajnos a vírushelyzet ez utóbbit felülírta, az iskolalátogatás elmaradt a színházlátogatással és számos más programmal együtt, és valójában örülhettünk, hogy legalább az órákat jelenléti oktatás formájában tudták megtartani, és nem online folytak. Ennek ellenére minden, amit a kontaktórákon kaptunk, nagyon magas szintű volt: az egyetemi oktatók által tartott rendkívül informatív és élvezetes előadások az ír történelemről, irodalomról, iskolarendszerről, a nagyon gazdag módszertani workshopok az irodalmi szövegek angolórai felhasználásáról vagy a csoport igényeihez igazított, angol nyelvi készségeinket fejlesztő és a nyelvtanítás módszertanát is érintő szemináriumok, bár összességében jóval kevesebb iskolai kontaktóránk volt, mint amit a mintaórarend alapján reméltem, és voltak „egyéni kutatásra” felhasználható szabad délutánok. A program kulturális elemeket is tartalmazott, volt több múzeumlátogatás, egy kétórás, kimondottan élvezetes városnéző séta, egy szombati buszos kirándulás a Wicklow Mountain Nemzeti park és a Glendalough kolostor maradványainak meglátogatásával és némi hallgatói unszolásra egy szabadon választható ír kocsmalátogatást is bekerült a programba végül. Az iskola a belváros legközepén volt a Temple Bar negyedben, mindenhez közel. Összességében jó szívvel tudom ajánlani a képzőt is és magát a képzést is mindenkinek, és lehet, hogy még több minden belefért volna a programba, ha nem lettek volna a járványügyi korlátozások.

Ami viszont alapvetően meghatározta, hogy a két hét minden percét élveztem, az maga a város, Dublin volt, még így is, hogy akik már korábbról ismerték, azok szerint csak árnyéka volt önmagának, hiszen a helyieken kívül alig voltak turisták, kényelmesen lehetett sétálni a Grafton Street-en, le tudtunk ülni bármelyik kocsmában és még a leghíresebb kocsma, a Temple Bár is üres helyekkel fogadott. Én ezt a lehalkított üzemmódot egyébként nagyon élveztem, ahogy azt is, hogy a komoly korlátozások éppen akkor szűntek meg, amikor megérkeztünk, így több, egyébként fizetős múzeum ingyen engedte be a látogatókat, ezért, ha volt egy kis időm, csak beugrottam az iskola szomszédságában levő Chester Beatty Library valamelyik nagyszerű kiállítására vagy a Dublini Várba.

Közhely azt mondani egy történelmi városról, hogy élő történelem, mégis Dublinban ezt éreztem, és hihetetlen élmény volt, hogy végig az volt az érzésem, hogy fontos a városnak és a lakóinak, hogy beavassanak a sokszor egyáltalán nem olyan dicsőséges történelmükbe. Hatalmas új múzeumot építettek (EPIC), hogy az ír kivándorlást és következményeit bemutassák, köztéri szobrok állítanak emléket a nagy éhínségről (potato famine), a Henrietta utca egyik házát önkéntesek évtizedek alatt újították föl, hogy a szörnyű lakhatási viszonyoknak és a városi nyomornak emléket állítsanak, a híres Kilmaiham börtönben félóránként lelkes önkéntesek tartanak körbevezetéseket és a végén ők köszönik meg a látogatóknak, hogy elmondhatták a számukra oly fontos történelmi eseményeket, hogy csak néhány példát említsek. Mindenből tapintható az ír nemzeti öntudat, de úgy, hogy ez a legkevésbé sem zavaró, vagy kirekesztő, épp ellenkezőleg. Ezt talán jól illusztrálja, hogy noha alig beszél valaki írül, különösen Dublinban nem, minden eszközzel igyekeznek megőrizni az ír nyelvet, minden ki van írva írül az angol mellett, írül is bemondják, hogy a buszon maszkot kell viselni, miközben Írország fogadja be jelenleg a legtöbb bevándorlót Európában, akik nemhogy írül, de angolul sembeszélnek. És a társadalmi változások! 1995-ig a fogamzásgátlás illegális, 1996-ig nincs engedélyezve a válás, és tíz év múlva, 2015-ben, először Európában, népszavazás dönt arról, hogy az azonos neműek is házasságot köthetnek. „Ireland is a peculiar society in the sense that is was a nineteenth century society up to about 1970 and then it almost bypassed the twentieth century” (John McGahern)

Ez utóbbi adatokat az ír történelemről szóló előadáson hallottam, ahogy azt is ott tudtam meg, hogy miért beszélik olyan kevesen az ír nyelvet Írországban. Az elméleti ismereteket azonban igazolta és kiegészítette mindaz, amit a városnéző túra idegenvezetőjétől vagy a házigazdámtól hallottam, amit a múzeumokban láttam, a tömegközlekedési eszközökön vagy az utcákon sétálva tapasztaltam, hallgatva a legkülönfélébb nyelveken beszélő és nyilvánvalóan nem turista embereket és például látva a mindenhol feltűnő szivárványszínű zászlókat. Ez volt a harmadik alkalom, hogy Erasmus+ projekt keretében képzésen vettem részt, de még sehol sem éreztem, hogy a képzés anyaga és a képzésen kívül szerzett tapasztalataim ennyire kiegészítették volna egymást és ennyire a saját bőrömön tapasztaltam volna mindazt, amiről a tantermekben szó volt. Nyilván ez a kurzus tematikájából is következett, de mégis, most éreztem először, hogy nem csak haza szeretném vinni és meg szeretném osztani a kollégáimmal és a diákjaimmal, amit tapasztaltam és tanultam, hanem legszívesebben mindenkit visszavinnék magammal Dublinba, hogy ők is éljék át mindazt, amit én. Nagyon remélem, hogy erre lesz lehetőség a jövőben az egyéni tanári – és a csoportos diákmobilitások megvalósításával.

Két hetet töltöttem Canterburyben, a Pilgrims Tanárképző Központ kurzusán, Erasmus+ ösztöndíjasként. Két héten keresztül, napi 6 órában foglalkoztam a csoportomban lévő, Európa legkülönbözőbb részeiből Canterburybe „zarándokoló” 17 másik angoltanárral és trénerünkkel, Hania Kryszewskával azzal, hogy miként motiválhatjuk minél hatékonyabban haladó diákjainkat, hogy ne elégedjenek meg már megszerzett tudásukkal, és képesek legyenek további fejlődésre a nyelvtanulás terén. Két héten keresztül újra diákká váltam magam is csoporttársaimmal, és mint a legtöbb metodikai továbbképzésen, kipróbáltuk a legkülönfélébb beszéd/ írás/olvasási készségre, hallás utáni szövegértésre, szókincsfejlesztésre, nyelvtani ismeretek bővítésére irányuló feladatokat. Megtapasztaltuk a pármunka és csoportmunka szépségeit és nehézségeit, és megfigyelhettük, trénerünk hogyan ad instrukciókat, szervezi az órát, irányít, tart kordában bennünket, kezeli a felmerülő problémákat és esetleges félreértéseket, figyelmetlenségeket. Emellett tanultunk a nyelvtanítás aktuális kérdéseiről és irányzatairól, az interneten található források, eredeti szövegek, festmények és fotók angolórai felhasználásáról, a mai brit kultúráról és még hosszan sorolhatnám a tematika elemeit. Hogy jó volt-e? Fantasztikus volt.

Persze nem csak ez történt a két hét alatt. Jelentkezhettünk fakultatív délutáni és esti programokra is, így a fő témánktól eltérő és más tréner által tartott foglalkozásokon is részt vehettünk. Volt kreatív írás és jóga, Harold Pinter egyfelvonásos felolvasása, ABC-n alapuló nyelvi játékok, online filmek nyelvórai alkalmazása, a kiégés elkerülésének módozatai, és még számos egyéb, de itt csak azokat említem, amelyeken magam is részt vettem. Hogy jó volt-e? Fantasztikus volt.

Persze nem csak ez történt a két hét alatt. Annyi új emberrel, annyi intelligens, a tanítás mellett elkötelezett, szórakoztató, jófej tanárral találkoztam, dolgoztam együtt, ebédeltem, sétáltam Canterburyben, néztem sirályokat a tengerparton, fedeztem fel a környékbeli helyeket, laktam együtt a kampuszon, söröztem különböző pubokban (természetesen kizárólag az angol kultúrával való ismerkedés jegyében),  beszéltem a német, spanyol, olasz, szlovák, szlovén, holland, lengyel, svéd, török, angol és magyar iskolarendszerről, politikáról, életről a két hét alatt, mint előtte hosszú évek alatt mindent együttvéve sem. Hogy jó volt-e? Fantasztikus volt.

Persze nem csak ez történt a két hét alatt. Bejárhattam Canterburyt gyalog és csónakon, egyedül, idegenvezetővel és kollégákkal, láttam Dovert és a fehér szikláit ragyogó napsütésben, azúrkék égbolt alatt (nem ironizálok, tényleg), számtalan fotót készíthettem Sandwich kisvárosa jellegzetes középkori faszerkezetes házairól, nézhettem focivébé elődöntőt a lelkes, majd szomorú, majd a vesztes csapatuk teljesítményét mégis elismerő angol szurkolókkal („Let’s give a clap to the boys!”) Whitstable egyik zsúfolt kocsmájában, kóstolhattam igazi cream tea-t (igaz, kávéval kértem, de az érzés megvolt), tipikus „pub food”-ot és persze fish and chips-et, nem beszélve a sörökről (természetesen kizárólag az angol kultúrával való ismerkedés jegyében), sirályok rikoltozására ébredhettem, nyuszik kergetőzésében gyönyörködhettem a kampusz erdősebb részein este a szállásomra sétálva (miközben Fügére, a saját törpenyulamra gondoltam, hogy vajon mit szólna ehhez a szabadsághoz), Londonban megnézhettem a preraffaeliták festményeit a Tate Britain-ben, már útban hazafelé. Hogy jó volt-e? Fantasztikus volt.

Persze nem csak ez történt a két hét alatt. Két héten keresztül jószerivel csak angolul kommunikáltam. Hogy jó volt-e? Fantasztikus volt.

Két hetet töltöttem Canterburyben, a Kenti Egyetemen, Erasmus+ ösztöndíjasként. Hogy jó volt-e? Felejthetetlen volt.