Beszámoló – Drama in Education, Angra do Heroísmo, Portugália

Bató Ágnes

Utazás

Számomra a legnagyobb kihívás az volt, hogy folyamatosan feljegyzéseket készítsek az utazásról füzetembe igyekeztem sok mindent leírni, de ezek a feljegyzések inkább sporadikusak, úgyhogy most megpróbálom kezdetektől összefoglalni a tapasztalataimat és az élményemet. Az utazás megkezdése előtt nagyon sok adminisztratív feladatunk volt, többek között én is beszereztem az akkor még kötelezőnek tűnő PCR tesztet, amit aztán az európai uniós oltási igazolvány szükségtelenné tett. Ezzel együtt nagy csomag dokumentummal indultam neki az útnak Lisszabonon keresztül az Azori-szigetekre, ezen belül is Terceira szigetére, Angra Do Heroísmo városába.

 Július 2-án délben indultunk a Lisz Ferenc repülőtérre, a kolléganőmmel, és menetrend szerint megérkeztünk Lisszabonba. Már a repülőtéren találkoztunk több magyar kollégával, akik szintén Terceirára indultak. Egy éjszakát Lisszabonban töltöttünk egy hotelben, mivel 14 órát kellett várakoznunk az átszállásra. Itt volt az első ijedtségem, mert amikor megtaláltam a hotelt, egy alkalmazott számomra érthetetlenül próbálta elmagyarázni hogy jelenleg nem tudok a hotelben megszállni egy rendezvény miatt, hanem az összes vendéget átirányították a szemben lévő szálláshelyre. Így végül ugyanabban a hotelben töltöttem az éjszakát mint a kolléganőm. Ez a szombat éjszaka volt, amint sikerült kényelmesen eltölteni, ami azért is volt hasznos, mivel vasárnap már kezdődtek a kurzus tevékenységei; így jó ötlet volt, hogy kipihenten induljunk neki az első napoknak.

 A járványügyi ellenőrzésekkel először az Azori-szigetekre menő járaton szembesültem, ahol alaposan leellenőrizték a dokumentumainkat; természetesen végig maszkot kellett viselnünk, de a repülés így is nagy élmény volt: sikerült ablak mellett ülnöm, és láttam ahogy egyszer csak megérkezünk a sziget fölé. Akkor még nem tudtam, de ez a repülőtér az Amerikai Egyesült Államok tulajdonában van, és valójában katonai célokat szolgál.

A reptér maga viszont nagyon kicsi és nem bonyolít nagy forgalmat. Itt szintén leellenőrizték a járványügyi dokumentumokat, igaz itt csak az uniós oltási igazolványt kérték, és legnagyobb meglepetésemre nagyon meg is dicsértek, hogy be vagyok oltva méghozzá Pfizer oltóanyaggal, és mind a két adagot már megkaptam. Az örömömet csak az homályosította el, hogy sajnos az utazás során a bőröndöm megsérült, és a fogóját sajnos nem lehetett kihúzni. Ezt azonnal jeleztem is az ottani személyzetnek, a hölgy azonban úgy vélte hogy a bőröndöm ettől még használható, ha kényelmetlenül is, így nem akart azzal foglalkozni, hogy jegyzőkönyvet vegyen fel a problémámról, helyette azt ajánlotta hogy online tegyek panaszt. Ez később meg is tettem, azonban erre azóta sem érkezett válasz.

 A hazafelé tartó úton is Lisszabonban szálltam át, és el is töltöttem itt egy napot. Az odafelé úttal ellentétben, nem egy reptér között hotelben szálltam meg, hanem Lisszabon egyik külvárosában vettem ki egy szobát. Erről kiderült, hogy egy olyan környék, ahol viszonylag sok bevándorló él. Egymást érték kínai éttermek, afrikai élelmiszerboltok, és a különböző apróságokat árusító üzletek, amelyek tulajdonosai valamelyik arab országból érkezhettek. Én ennek személy szerint örültem, mert szerettem volna látni, hogy hogyan élnek Portugáliában a bevándorlók. Korábban én is éltem gazdasági bevándorlóként, és most is az volt a tapasztalatom, mint akkor: az emberek szeretnének nyugodtan élni, megkeresni a megélhetésüket, és képesek megvalósítani a békés egymás mellett élést, tisztes távolságot tartva egymás kultúrájától. Reményem szerint a kulturális különbségek valóban néha nagynak tűnnek, ezeket képesnek kell lennünk elfogadni és tiszteletben tartani. A sziget csendje után persze először sokként ért a nagyváros nyüzsgése, de hamar elvesztem a sok látnivaló között.

 Az utazás megszervezésében egyébként nagyon sokat segített a kolléganőm, és az út jó alkalom volt arra, hogy közös élményeink legyenek, és az is nagyon jó, hogy mivel sok kurzusfeladatot együtt teljesítettünk, így együtt tudunk gondolkodni azon, hogy ezeket hogyan adjuk át, illetve hogyan építsük be a saját munkánkba.

 Úgy terveztem, hogy Terceirán a repülőtérről busszal fogok eljutni a városba, mivel számomra a taxi túl drágának tűnt. Szerencsére az egyik magyar kolléganő is így döntött, és miután hasztalanul megpróbáltunk életet lehelni a bőröndömbe, elindultunk megkeresni a buszmegállót, ami nem volt könnyű; bár az emberek nagyon segítőkészek voltak, a reptérről kilépve egy kisvárosi környezetben találtuk magunkat, ahol nem volt túl nagy forgalom, lévén vasárnap; de végül találtunk egy buszmegállót amely úgy tűnt hogy a megfelelő hely. Itt egy másik magyar kolléga házaspárral is találkoztunk, akik eleinte szintén a buszra vártak, de mivel nem találtunk elegendő információt arról, hogy mikor érkezik a busz döntöttek, hogy keresnek egy taxit. Mi azonban kitartottunk, és kettesben várakoztunk, de nem sokáig: egy idős helyi lakossal találkoztunk aki szintén a buszra várakozott, viszont ő sem tudta adott egyértelmű választ adni arra hogy mikor érkezik a busz; annyit tudtunk meg tőle, hogy egyszer majd csak jön. Végül, mivel a kolléganőm kitűnően beszél portugálul, beszélgettünk ezzel a bácsival, aki elég sok mindent elmondott az életéről, a családjáról, arról, hogy majd hamarosan hazautazik a szomszédos szigetre és hogy a családja nagy része az Egyesült Államokban él. Mint kiderült, ez nagyon tipikus, a szigeten majdnem mindenkinek A családtagjai az USA-ban élnek és dolgoznak.

 Ez egyébként alátámasztotta a szállásadóm is, aki maga is az élete nagy részben az USA-ban dolgozott, és nyugdíjasként tért vissza Terceirára. Az amerikai hatásnak köszönhetően egyébként a szigeten szinte mindenki beszél angolul, még az idősebb korosztály is.

 Végül hogy elüssük az időt, beültünk az út melletti kis kávézóba, amely tipikus főút melletti étteremnek bizonyult; jól láthatóan helyiek fogyasztottak itt. Szerintem érdekes volt, hogy a tévében egy portugál csatorna ment, amely egy órával későbbet mutatott, hiszen a kontinensen egy másik időzónában van a főváros. Miután lassan kiderült hogy a megérkezésünktől számítva két órát kell várnunk a buszra, ez az idő lassan eltelt, és visszatértünk a buszmegállóba, ahonnan valóban láttuk, hogy közlekednek a buszok míg végül az a járat is megérkezett, amely egy átszállással majd elvitt minket az úticél unkba.

 Addigra nagyon jóba lettünk az első helyi ismerősünkkel, aki a helyi emberek nagylelkűségéről tanúbizonyságot adva kifizette a buszjegyünket, amit egy magyar képeslappal köszöntünk meg. Ezen a kedves epizódon kívül azért is jó volt hogy busszal mentünk mert valóban körbement félszigeten, de így az ablakból láthattuk a városokat, amelyeken áthaladtunk: a tipikus házakat tereket és a helyeket is. Az átszállás és zökkenőmentesen lezajlott, és közben kiderült, hogy a szigeten tömegközlekedés nem túl kiépített és viszonylag kevesen használják, mert mert majdnem mindenki rendelkezik autóval.

A sziget és a város

Mikor megérkeztünk Angrába, elfoglaltuk a szállásunkat és megbeszéltük hogy elindulunk felfedezni a várost. Ezen az első napon az otthoni nyári meleg után viszonylag hűvös időjárás fogadott minket körülbelül 18-19 fok, de ez nem vette el a kedvünket a sétától. Az első benyomásom a városról az volt, hogy nagyon csendes; persze ez következő nap radikálisan megváltozott. Ezenkívül alacsony, de nagyon igényesen ki meszelt házak és apró díszes macskakövek fogadtak minket. Feltételezem, hogy a földrajzi adottságok miatt az aszfalt helyett inkább a macskaköveket részesítik előnyben, hiszen ezek könnyedén hozzá alakulnak a tektonikus mozgások miatt folyamatosan változó felszínhez. Mint később megtudtam, a vulkanikus eredetű szigeten állandóan vannak mikro földrengések, amelyek nem is érezhetőek, viszont nyilván hatással vannak az infrastruktúrára. Emellett, ami egy szegedi számára szokatlan, hogy a város nem sík ha nem dimbes-dombos és természetesen az, hogy gyakorlatilag minden utca végén a tenger látható.

A kollégákkal először megkerestük a helyszínt ahol a képzés fog zajlani majd úgy döntöttünk, hogy elmegyünk vacsorázni. A kikötőben meg is találtuk az erre legalkalmasabb éttermet, amely egy üveggel borított teraszon volt. Itt nagyon exkluzív kiszolgálásban volt részünk, és nagyon jót beszélgettünk.

 Ezenkívül felfedeztem a szálláson környékét, ahol nem messze egy sziklás strand van, és igazából ez lett az egyik kedvenc helyem a szigeten. Ami a város jellegét illeti, a sokszínű házak mind ki vannak festve, és igényesen karban vannak tartva; számomra az is meglepő volt, hogy város nagyon tiszta. Természetesen központi helyet foglal el a kikötő és nyilván ez a város egyik legfontosabb része, hiszen ez adja a létjogosultságát: gyakorlatilag a kikötő köré épült fel a város és minden utca ide fut. A kikötőtől eltávolodva viszont már eléggé egyértelműek A 18. és 19. századi koloniális stílus jellemzői, mind az épületeken mind pedig a csodálatos parkban, amely a francia kerteket idézi. Ez tulajdonképpen egy botanikus kert, és ez szintén az egyik kedvenc helyem lett városban. Meg kell jegyezni, hogy az egyik legszembetűnőbb jellegzetessége a szigetnek az, hogy nagyon zöld, és mint ilyen, az itt élő növényzet állandóan virágzik. Mivel nagyon kicsi a hőmérséklet változás az év folyamán, viszont nagyon sok a csapadék, a napfény és a páratartalom, a sziget úgy néz ki mint egy kontinentális őserdő. Természetesen az őshonos fajok mellett illetve helyett már rengeteg egzotikus növény is megtalálható itt, beleértve az elengedhetetlen pálma fákat.

 Egy nap nekiindultam a városban található parknak, amely gyakorlatilag egy kis félsziget a kikötő mellett. Ennek a neve Monte Brasil. A térképek alapján úgy tűnt számomra, hogy itt körkörös gyalogtúra útvonalak vannak, amelyeknek a hossza összesen körülbelül 7 km. Nem terveztem úgy hogy teljesen végigmegyek az egészen, viszont végül így alakult.

A parkba egy katonai erődön keresztül lehet bejutni, és alapvetően a legtöbb része kocsival is megközelíthető. Eldöntöttem, hogy a gyalogtúra útvonal jelzést követve próbálom felfedezni a parkot, először viszont kisétáltam a tengerész klubhoz, hogy vegyek egy üveg vizet az útra. Ez a klub jól láthatóan a helyi közönségnek szól, akik néhányan a klub egyik asztalánál kártyáztak. Pár perc múlva aztán az asztaltól felállt a tulajdonos hogy kiszolgáljon engem. Itt megpróbáltam még a portugál nyelvtudásomat hasznosítani amely kimerült abban, hogy nagyjából el tudom mondani mit szeretnék, de a választ már nem mindig értem. Viszont sikerült vennem egy üveg vizet így bátran nekiindultam a gyalog túrának. Először egy séta útvonal végére érkeztem, ahonnan kelet felé láttam el. Már itt feltűnt, hogy a növényzet milyen gazdag, és milyen gyönyörű virágok vannak; ezen kívül lenyűgözött az óceán és az ég kontrasztja. Ez az út egy zsákutcának bizonyult és egy könnyed sétának, így úgy döntöttem hogy folytatom tovább a helyszín felfedezését: a következő szakaszok már emelkedőkkel tarkítottak voltak, de nem volt nagyon nehéz: először egy központi részhez érkeztem, ami mint később kiderült egy kis állatkert is, és itt meglepve tapasztaltam, hogy az emberekhez közel legelésznek az őzek teljes nyugalomban. Ezek után érkeztem el park közepére, amely tulajdonképpen egy kis völgy, ahol régen a vulkán állt. Ez a völgy a beomlott vulkán helyett alakult ki. Habár a félsziget viszonylag közel van a városhoz, itt teljes csend uralkodik, amelyet hihetetlen madárdal gazdagít. A természet gyönyörű ezen a helyen. Ahogy folytattam a túrát a az útvonal egy nehezebb és nehezebb lett, de úgy döntöttem hogy nem adom fel, és folytatom. Végül is minden emelkedő végén egy csodálatos kilátó volt, ahonnan más és más szögből láttam rá az óceánra. Itt gondoltam bele először abba, hogy ez valóban az óceán és közel és távol csak a hatalmas víz van illetve néhány aprócska vulkáni sziget. Az út mellett továbbra is gyakran találkoztam őzekkel, akik nyugodtan legelésztek, míg végül feljutottam a legdélnyugatibb kilátóba, amely a felirat szerint egy második világháborús megfigyelő pont volt. Jó pár percet töltöttem itt, hiszen innen a szélrózsa minden irányába el láttam, és kelet, dél és nyugat felől az óceán észak felől pedig sziget határolta horizontot. Ez a kirándulás egy kicsit sietős volt egyébként, mert olyan négy óra körül indultam el, és nem tudtam, hogy mennyi időbe fog telni nekem, hogy bejárjam az egész félszigetet; a térképhez képest érzésem szerint, teljesen más utakat jártam be, de végül nem tévedtem el, és gyakran találkoztam emberekkel, főleg olyanokkal akik autóban ültek, de viszonylag igyekeztem lejutni végül a hegyről, hogy még sötétedés előtt visszaérjek a városba, viszont elhatároztam hogy mindenképpen visszatérek még ide és lassabban is végig fogom csinálni ezt a gyalogtúrát, amit később egy magyar kolléganővel meg is valósítottam. Ami még egy következménye volt a gyalogtúrának az az volt, hogy eléggé leégtem, mert nem számítottam arra, hogy mennyire erősen süt a nap, és ezért nem használtam naptejet. Ennek következményeképpen az arcom homlokom másnap már jól láthatóan piros volt.

Szerdán közös programként bálnalesre mentünk, ami egy népszerű turista látványosság. Amikor repülővel megérkeztem a szigetre, és először láttam az óceánt, elgondolkoztam azon, hogy nagyon szívesen kimennék a nyílt vízre. Így amikor kiderült, hogy lehetőség van hajóval bálnalesre menni, kaptam az alkalmon. Ez csapatépítő programnak is nagyon jó volt, hiszen egy hatalmas közös élmény lett számunkra. A szervezőnek beszámoltam arról, hogy mivel Magyarországnak nincsen tengerpartja, magyarok számára a tenger látványa egy nagyon különleges élmény. Nagyon sokan vannak, például a saját családomban is, akik még nem látták a tengert vagy az óceánt. Személy szerint nekem is egy nagyon megható dolog volt kint lenni a nyílt vízen, annak ellenére, hogy eleinte tartottam a bálnales gondolatától. Úgy véltem, hogy a vadvilág ot békén kell hagyni, de a szervező cégnél, ahol tengerbiológusok dolgoznak, meggyőztek arról, hogy a látogatás az állatok érdekeinek maximális figyelembevételével történik. A kirándulás során valóban ez volt a tapasztalatom. A szervezők először a bálnalest sikertelennek nyilvánították, mivel bálnákkal valójában nem találkoztunk. Delfinek viszont gyakran körülvették a hajót. Nagyon érdekes volt közelről látni ezeket az állatokat, és egyben egy nagyon különleges természetközeli élmény is volt. Szerintem ez és jól példázza azt hogy tulajdonképpen együtt tudunk élni a természettel. Mint aznap később megtudtam, a szigeten egyébként sem jellemző a halászat, vagy az, hogy am emberek hajóval kimenjenek a vízre, hiszen a nyílt víz elég viharos, hiszen az óceánról beszélünk. Így alapvetően az sem jellemző hogy a helyieknek van hajójuk. A tengeri élővilág tehát zavartalanul élhet. A kirándulás jó górán-n keresztül tartott. Ez alatt szerintem hatalmas területet jártunk be, és elvitték minket egy nem túl távoli kis szigetcsoporthoz is, amely lakatlan. A természeti csodák mellett arra is volt alkalmunk, hogy jókat beszélgessünk.

 A délután újabb kulturális programmal folytatódott, ez a fél sziget körül járását jelentette. Busszal és idegenvezetővel vittek el minket először Angra legnevezetesebb pontjaihoz. Itt sok mindent megtudtunk a város történetéről és jelentőségéről, illetve a szerepéről nemcsak a földrajzi felfedezések, hanem Portugália függetlensége és demokratikus átmenet el szempontjából is. Itt még érdekes lehet megjegyezni azt is, hogy a szállás helyemen beszédbe elegyedtem az egyik vendéggel, aki a szigetről származik. Az édesanyja ápolónő volt Terceirán. Mivel ő volt szakmája egyik legjobbja, elvitték a portugál fővárosba, hogy a haldokló diktátort, Salazart ápolja. Így személyes ismerősei nála érdek érdeklődtek arról, hogy mikor ér véget a diktatúra. A sziget tehát állandóan ki volt téve nem csak a természet szeszélyeinek - 1980-ban volt egy nagyon pusztító földrengés, amely lerombolta a város fontosabb épületeinek nagy részét - , hanem a politikai viharoknak is.

 Azt is megtudtuk hogy a sziget fontos szerepet játszott a tengerészek megsegítésében, és ellátásában. Ezenkívül szó volt a sziget jelentőségéről A NATO szempontjából is. Mint azt már korábban megtudtam az Amerikai Egyesült Államok rendszeres katonai jelenléttel van a szigeten, amely nagyon fontos volt az Öbölháború és Délszláv háború idején is, ugyanis itt töltötték fel az Európába tartó repülőket. Ma már szerencsére azonban nincs ilyen funkciója reptérnek.

 Ezután egy újabb természeti csodát látogattunk meg, Európában egyedülálló módon itt lehet belépni egy vulkán belsejébe. Ez a vulkán természetesen ma már nem aktív, de a kürtője még áll. Itt le tudtunk menni a vulkán belsejében egy barlangba, amely a cseppkövekhez hasonló képződményekkel tarkított, de ez nem cseppkövek, hiszen a jellemző kőzet itt a bazalt. A vulkáni kürtő egy nagyon különleges belső teret alakított ki, amelynek olyan egyedülálló akusztikája van, hogy itt koncerteket is szoktak rendezni.

 A következő állomás a sziget legnevezetesebb kilátója volt, ahonnan gyakorlatilag majdnem az egész szigetet be lehetett látni. Itt tisztán látszik hogy a telkek kőfalakkal vannak kis parcellákra osztva. Ez azért van, mert a sziget legfőbb bevételi forrása a szarvasmarha tenyésztés, tejtermelés céljából. Ezeken a parcellákon tehát szarvasmarhák legelnek, akik egész évben a szabad levegőn vannak, ez a szabad tartás és egyedülálló és természetesen sokkal kedvezőbb az állatok számára is. Az így megtermelt tej minősége kiemelkedő, így nem csoda, hogy Portugália összes tejtermelésének 20 százalékát ez a sziget adja. Mint kiderült tehát, a legtöbb ember a mezőgazdaság területén dolgozik.

 A sziget történetéről megtudtuk, hogy amikor 1412-ben felfedezték, akkor szegény, föld nélküli portugál családokat telepítettek ide, és ők kezdték el az őshonos növényzetet kivágni, és helyette szarvasmarha legelőket létrehozni. A növényzetről még azt is megtudtuk, hogy az őshonos fajok megőrzése mellett ma már rengeteg egzotikus fajtát telepítettek be, és újabban a helyi éghajlatnak köszönhetően a virág termesztéssel és elkezdtek foglalkozni, azonban ez még gyerekcipőben jár.

 Végül a sziget északi oldalán lévő települést, Biscoitost látogattuk meg, amely a természetes módon kialakult medencéiről híres. Annak ellenére hogy a tengerpart itt nagyon sziklás, itt lehetőség nyílik a fürdésre. A körút során még egy kis települést és meg tekintettünk, ahol a sziget egyik legrégebbi katolikus temploma áll. Itt derült ki az, hogy milyen célt szolgálnak minden településen látható színes díszes, kápolnákhoz hasonlatos kis épületek. Ezeket Impérium-ok nak hívják, és a céljuk az, hogy a szegényeknek adományokat gyűjt csinál. Manapság leginkább a helyi közösség összejöveteleinek színhelyei.

 Estére San Mateus városát néztük meg, és itt mentünk el vacsorázni. Ez a város Angrától néhány kilométerre helyezkedik el, és mivel este már nincsen tömegközlekedés, néhányan úgy döntöttünk, hogy gyalog megyünk haza. Ez egy kellemes, egy órás séta volt. A szigetre viszont egyáltalán nem jellemző, hogy az emberek gyalog járnak így sajnos a legtöbb helyen nincsen kiépített gyalog vagy bicikli út. Ennek ellenére élveztük a tenger melletti kirándulást.

 A sziget megismerése fontos része volt a képzésnek, hiszen Európa egy nagyon távoli pontját ismertük meg, és alkalmat adott arra is, hogy összehasonlítsuk a saját régiónkkal. Érdekes volt szerintem, hogy viszonylag kevés multinacionális cégnek van üzlete a szigeten, és a legközelebbi hagyományos értelemben vett bevásárlóközpont is egy másik szigeten található, amely kedvez a helyi iparnak és kézművességnek is.

 Ami az egyéni kulturális programokat illeti, egyrészt meglátogattam a városi múzeumot, ahol a város története, és a város iparát meghatározó autógyártás története mellett betekintést nyertem a helyi kortárs művészetbe is. Számomra nagyon érdekes volt, hogy a modern művészet milyen jól megfér a klasszikus alkotásokkal, mint egy kiegészítve ezeket. A régi jezsuita kolostorban elhelyezkedő múzeum számomra a legérdekesebb kiállítása azonban mindenképpen a járványokról szóló mini kiállítás volt, amely bemutatta azt, hogy a szigeten az írott történelem során mikor és hogyan jelentek meg járványok, és ezek hogyan zajlottak le. A kiállítás azt is bemutatta hogy hogyan küzdöttek a helyiek a járványok ellen. Szerintem nagyon fontos ilyen módon tudatosítani az emberekben, hogy az aktuális járvány helyzet nem első és egyedülálló eset, és hogy a közösség összefogása mindig is a járvány legyőzésének legfontosabb tényezője volt.

 A múzeumban ezenkívül lehetőségem volt meghallgatni egy orgona koncertet is, almelyet a jezsuita templom 18. századi orgonáján szólaltatott meg egy helyi előadóművész. A művek 13.-tól a 18. századig terjedő Intervallumból szólaltak meg, és nem csak barokk egyházi művek voltak, hanem világi darabok is.

 Ezenkívül ellátogattam a városi könyvtárba is amely mint kiderült, népszerű a fiatalok körében is. A könyvtár nagyon különleges, szép és modern épületében nemcsak az olvasó termet, és a magyar írók lefordított műveinek gyűjteményét néztem meg, hanem két fotókiállítást is. Az egyik különösen mély benyomást tett rám, hiszen a sziget természet jelenségei t mutatta be, pl. a viharokat és az áldásokat. Némelyik kép igazán megdöbbentő volt számomra, hiszen bemutatta mennyire ki van téve a sziget az óceán hatásának.

 Ezen kívül ellátogathattam a város kulturális központjába is, ahol egy vezetett látogatáson betekintést nyerhettem a város történetének egyik epizódjába, és a szecessziós épület tetejéről nagyon különleges kilátásban volt részem az egész városra.

 A természettel kapcsolatban sikerült két különleges gyalogtúrára is eljutnom, amelyeket nagy lelkesedése jártam be. Sikerült ezeket végig csinálom és gyönyörű látvány okban volt részem. Lévén hogy alföldi magyar vagyok, számomra nagyon különleges élmény ezekben a nagyon zöld erdőben, a hegyek ben, és az óceán mellett túrázni. Ezek is olyan elmegyek voltak számomra, amelyek ismét kinyitottak a szememet világra majdnem két év bezártság után. Miközben mind a szigeten mint pedig Portugália a kontinentális részén az emberek nagyon fegyelmezetten betartották a járványügyi előírásokat, pl. a maszk viselést, a kézfertőtlenítés t, és azt hogy hol és hányan léphetnek be hogy helységbe, Szerencsére lehetőségünk volt arra hogy a természet szépségeket zavartalanul élvezhessük.

A bevezetés

Vasárnap kezdődött el a képzés délután az ismerkedéssel. Az utazás előtt még sok anyagot és segítséget kaptunk a koordinátorainktól ahhoz, hogy bemutassuk az iskolánkat, a városunkat, és a régiónkat. Azonban mint kiderült, egenlőre erre nem volt szükség.

 Az ismerkedés azzal kezdődött, hogy a helyi facilitátor bemutatta a képzések programját résztvevőknek. A képzés mellett számos beépített és opcionális kulturális program állt rendelkezésre és a facilitátor azonnal elkezdte ezeknek a programoknak a le szervezését és lázas telefonálgatásba kezdett. A képzésen való részvétel mellett érezhető volt, hogy legalább olyan fontos a kulturális programokon való részvétel. Így viszont szükség volt arra, hogy azonnal helyszíneket és időpontokat egyeztessen pont azt is kihangsúlyozta hogy a képzés időtartama alapvetően flexibilis, és mivel nem is minden résztvevő érkezett meg erre a bevezető alkalomra máris kénytelenek voltunk változtatásokat eszközölni a programban.

 Ami szintén számomra egy érdekes kulturális-szociális dolog, hogy az emberek hang üzenetekben kommunikálnak egymással, amely gyakorlatilag egy szaggatott dialógust eredményez. Számomra ez nyelvi szempontból eléggé fura, már csak azért is, mert szerintem egy szöveges üzenetet megírni sokkal diszkrétebb mint bediktálni egy üzenetet, habár a diktálás kétségkívül időhatékonyabb.

 Amit én hiányoltam a bevezetőben, az az volt, hogy a résztvevők valóban megismerhessék egymást. A program szerint játékos ismerkedés zajlott volna, amelyeket én mindig nagyra értékelek, hiszen jó új technikákat, tevékenyésgeket tudok tanulni amelyeket hasznosítani tudok a tanteremben. A képzést megelőzően jeleztem is, hogy én akár szívesen bemutatok egyet-kettőt, amennyiben van rá igény. Itt viszont a kezdeti adminisztráció és szervezés lebonyolítása után egy laza beszélgetés vette kezdetét, ahol a résztvevőknek lehetőségük nyílt megismerkedni egymással a büfé asztal mellett. Alapvetően mivel értelmes felnőtt emberek vagyunk, ez nem kellene hogy problémát jelentsen. Viszont az a személyes tapasztalatom is, hogy egy interkulturális környezetben néha nehéz feloldódni, mert tényleg nem tudjuk megítélni, hogyan viselkedjünk helyesen. Egy korábbi tovább képzés alapján amely a multikulturális együttműködésről szólt, tudom, hogy nagyon fontos hogy az embereket, akik különböző kulturális és szociális háttérből érkeznek, valamilyen módon segítsük az ismerkedésben. Még akkor is, ha tulajdonképpen ugyanabból a szakmából és ugyanazzal a céllal érkeznek a helyszínre. A csapatépítő tevékenységek szerintem nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy a résztvevők egymásra mosolyogjanak, és képesek legyenek egymással hatékonyan együttműködni.

A résztvevők egy részével ezután elmentünk vacsorázni. Itt már sokkal oldottabban és szabadabban beszélgettünk a korábbi Erasmus+-os tapasztalatainkról. Szerintem a bevezető alkalmon azért is fontos, hogy mindenkinek legyen lehetősége bemutatkozni, mert rengeteg olyan ember érkezik, aki már nagyon sok háttérrel és tapasztalattal rendelkezik a projektek lebonyolításában és ezt nagyon is szeretné megosztani másokkal; és nagyon fontos, hogy képesek legyünk létrehozni egy olyan profilt amelyet szeretnénk közvetíteni a többiek felé, és bemutatkozásnak, illetve a csapatépítésnek ez lenne a lényege. Egy üveg bor és egy vacsora társaságában osztottuk meg a tapasztalatainkat és az élményeinket egymással, így viszont a beszélgetés inkább arról szólt, hogy mindenki elmondja a saját hátterét és tudását és inkább beszámolószerű az egész, mint társalgásszerű.

 Nekem mindig szerencsém van az ételekkel mert általában salátákat eszem és ezeket viszonylag nehéz elrontani, általában jól meg fűszerezik őket főleg mediterrán országokban és finomak lesznek. voltak kollégák, akik viszont kísérletező szelleműek és mindig igyekeznek kipróbálni a helyi tipikus ételeket, és most is valami ilyesmit rendeltek. Sajnos azonban nagyon nem ízlett nekik az étel, ez is egy közös élmény lett a csapat számára.

A képzés

A következő nap iskola látogatással kezdődött ahol megnéztük azt a középiskolát ahol a facilitátorunk angoltanárként tevékenykedik. Ez a viszonylag nagy iskola nem különbözik gyökeresen általában a középiskoláktól, a tantermek folyosók és laboratóriumok nagyjából ugyanúgy néznek ki mindenhol. Ez az iskola is rendelkezik viszont egy nagy előadóteremmel, ahol nemcsak oktatás hanem kulturális események is zajlanak.

Ami érdekesség kiderült az iskoláról az az, hogy nagyon sok tanár dolgozik itt; a számra pontosan nem emlékszem, de legalább ötször annyian mint például a mi iskolánkban, ami azt jelenti hogy sokkal több tanár jut egy diákra. Mint kiderült, ez a kormány munkaügyi politikájának köszönhető, mivel igyekeznek a munkanélkülieknek a közalkalmazotti szférában munkát adni. Ez így nemcsak a tanárokra vonatkozik, hanem az egyéb iskolai dolgozókra is; és valóban nagyon sok alkalmazottal találkoztunk az iskolában. Volt alkalmunk találkozni az igazgatóval is, illetve mint kiderült, éppen az állami vizsgák zajlanak, emiatt igyekeztünk csendben maradni a látogatás során. Ami még szintén érdekes volt, hogy van egy külön szoba kizárólag arra hogy a tanárok vagy pszichológusok illetve szociális munkások a diákokkal, illetve a szülőkkel külön leüljenek beszélgetni, és mint kiderült, ez bele van építve az órarendjük be. Szerintem ez egy nagyon jó dolog, hiszen az egyéni konzultációk, és az iskola együttműködése a családokkal nagyon fontos. Itt láthatunk azokat a mappákat is, amelyeket minden diákról külön külön vezetnek. A tanári szintén nagyon szimpatikus volt , egy nagyon tágas, kényelmes helyiség, ahol a tanárok valóban kötetlenül beszélgethetnek.

Ezután az iskola könyvtárába mentünk, ahol a résztvevő nemzetek fontos irodalmi műveiből készült egy kis kiállítás, azokból a művekből, amelyek le lettek fordítva portugál nyelvre. Ez egy nagyon kedves gesztus volt a szervezők részéről. Ezután a délelőttöt a könyvtárban töltöttük, ahol egy videó készítésről illetve digitális eszközök használatáról szóló előadáson vettünk részt.

 Mivel én alapvetően a dráma kurzus jelentkeztem azért kerültem be erre az alkalomra, mert a dráma kurzus résztvevőinek egy része még nem érkezett meg, és mivel egyébként is lett volna szó a digitális eszközök használatáról és a videókészítésről, ezért ezt egy nappal előre hoztuk és a többi kurzus résztvevőivel együtt hallgattuk meg ezt az előadást. Technikailag volt egy kis nehézség, mert nagyon nehezen tudtak a szervezők internet hozzáférést biztosítani számunkra, de mint kiderült egyáltalán nem is volt szükség az okos eszközeink használatára.

 Az előadást Mike Maciel eltartotta, aki egy amerikai származású, de Angrában élő profi fotós. Az előadás arról szólt, hogy tippeket kaptunk hogyan kell jó minőségű fotókat és videókat készíteni a rendelkezésre álló eszközökkel. Mivel Mike arra fókuszált, hogy hogyan használjuk a telefonunkat profi módon, ez egy nagyon hasznos előadás volt, hiszen nem arról volt szó, hogy valóban drága eszközöket használjunk, hanem hogy hogyan alkalmazzuk a rendelkezésre álló eszközöket, különös tekintettel a mobiltelefonra, akár anélkül is, hogy bármilyen alkalmazást letöltenénk rá. Az eladás azzal kezdődött, hogy miért is fontos vizuális tartalmakkal kiegészíteni a tananyagainkat, és milyen szerepe lehet a vizuális tartalmak készítésének a pedagógiai szakmában. Miközben én egyetértek azzal, hogy a képek és a videók hasznosak, szerintem elég nagy adatbázis áll rendelkezésre azok számára, akik esetleg ki akarják egészíteni a tananyagaikat ilyen tartalmakkal. Viszont olyan szempontból hasznos volt, hogy én is gyakran szembesülök azzal, hogy egy eseményről jó lenne videót, illetve fotót készíteni, és nyilván nem igazán vagyok profi ebben. El is mondtam, hogy bár van saját YouTube csatornám, ahol a saját szemináriumainkról, illetve rendezvényeinkről készült videókat töltöm fel, ezeket szükségszerűen diákok szerkesztik meg nekem.

Mike az elméleti háttér után nagyon egyszerű és gyakorlati tippeket adott arra, hogy hogyan kell szép és jó használható fotókat illetve videókat készíteni mobiltelefonnal, azaz például, hogy mire kell ügyelni a fényeknél a fotó kompozíciójánál, a megfelelő térbeli elosztásnál és a többi. Ezeket a nagyon egyszerű tippeket én is azonnal tudtam alkalmazni és az utam során, amikor fotókat illetve videókat készítettem, akkor igyekeztem figyelembe venni ezeket a tippeket.

 Az is nagyon hasznos volt, hogy a saját képeken keresztül is bemutatta, hogy hogyan működnek ezek a beállítások. Való igaz, hogy mivel én is sok eseményt szervezek gyakran készítek ezekről képeket illetve videókat, fontos hogy ezek jobb minőségűek legyenek, ezért ezeknek a tippeknek köszönhetően törekedni fogok arra, hogy ezek ne csak regisztrálják az esemény megtörténtét, hanem valóban élvezhetőek is legyenek. Az is érdekes volt számomra, hogy valóban egy profi mondta el azokat a dolgokat, ami egy kívülálló számára egyáltalán nem egyértelmű, hogy mitől lesz jó egy fotó vagy mitől lesz érdekes és esztétikus egy videó, mit kell beállítani illetve hogy ezeket a beállításokat minek a kifejezésére tudjuk felhasználni. A videó készítés kapcsán az is elhangzott, hogy majd hogyan kell egy jó videót narratív szempontból felépíteni: először bemutatjuk a helyszínt, majd a szereplőket, és hogyan tudjuk vizuálisan érzékeltetni a az eseményeket anélkül, hogy akár bármilyen párbeszéd vagy akció történne. A fotózás szempontjából pedig szerintem nagyon hasznos volt az, hogy elmondta hogy fizikailag hogyan tudjuk megfelelően tartani a mobiltelefont és hogyan tudjuk a testünket felhasználni arra hogy gyakorlatilag állványként működjön illetve hogy milyen távolságból, nézetből érdemes a fényképeket készíteni. Így összességében ez az alkalom nagyon tanulságos volt számomra, és egyáltalán nem bántam meg, hogy úgy alakult, hogy részt vettem rajta. Az biztos, hogy a videószerkesztés egy teljesen másik dolog, és azt hiszem, hogy nehéz, de ennek ellenére idővel talán ezt is szeretném elsajátítani.

 Aznap este egy étterembe mentünk, hogy újabb hely fogásokat próbáljanak ki a vendégek, én pedig maradtam a hagyományos mediterrán fogásoknál mint a sonka a sajt és a saláta. A legtöbben a polipot választották, illetve voltak akik kipróbálták a helyi marhapörkölt megfelelőjét, amely “alcatra” névre hallgat. Ez egy hatalmas adag szaftos hús, amely nagyon ízletesnek tűnt, és nagyon laktató is. A polip állítólag nagyon finom volt. Az étterem tulajdonosairól kiderült, hogy Romániából származnak és itt telepedtek le, és a helyi konyha jellegzetességeit vegyítik a román konyha jellegzetességeivel. Mivel a projektünk fókuszában jövő évben a befogadás áll, szerintem ez volt az első olyan alkalom, amikor azt láttam, hogy bevándorlók sikeres üzletet vezetnek a szigeten. Emellett a vacsora alatt szó esett arról, hogy hogyan áll a sziget lakossága a másság elfogadásával. Mint kiderült a szigeten a “másság” egyáltalán nem jelent hátrányt a hétköznapi életben, az emberek teljes mértékben elfogadóak. Szerintem azzal együtt, hogy földrajzi jellegéből adódóan a hely viszonylag elszigetelt, egy nagyon szimpatikus dolog az, hogy az emberek ilyen nyíltan gondolkoznak. Természetesen ennek gazdasági okai is vannak, de számomra ez is azt jelenti, hogy hosszútávon nem csak szociális, hanem gazdasági szempontból is érdemesebb nyíltan és elfogadóan gondolkodni, hiszen minden ember a társadalom része, és ők is ugyanúgy termelők és fogyasztók, mint bárki más.

 Kedden elkezdődött a dráma kurzus első napja, ahol megismerkedtünk Sara Leal helyi filmrendezővel, aki a dráma kurzus egy részét tartotta nekünk. Már az ismerkedési esten volt alkalmunk szót váltani vele, és elmesélte, hogy mivel rendelkezik alternatív színházi háttérrel, inkább gyakorlati dolgokat szeretne bemutatni nekünk, amelyet amatőr színészekkel is szokott alkalmazni.

 Természetesen volt szó a elméleti háttérről is, és szerintem nagyon jó volt, hogy a drámát mint fogalmat tág szempontból közelítettük meg, és aztán leszűkítették a fókuszt arra, hogy mi a drámának az a definíciója, amivel szeretnék foglalkozni az oktatás kontextusában; itt nyilván két dolog kapott nagy hangsúlyt: az egyik a testbeszéd másik pedig maga a beszéd. Arról is szó esett, hogy a drámának mi lehet a szerepe az oktatásban.

 Először arról beszéltünk, hogy a dráma az narratíva, amelynek meghatározott részei vannak: ez általában a bevezetés, a konfliktus kialakulása, és végül egy megoldás vagy befejezés. A bevezetés fontos, hiszen itt ismerjük meg a helyszínt, a helyzetet és a szereplőt vagy szereplőket. Ezt követően történik valami bonyodalom, mivel kialakul valamilyen helyzet, amerre a szereplőknek reagálniuk kell. És itt alakult ki az, hogy mi a történet célja. A befejezés pedig lehet katartikus de nem feltétlenül lesz az, előfordulhat hogy a történetnek nincs megoldása.

 Struktúra azért lehet fontos, mert lehet, hogy úgy döntünk, hogy a diákokkal együtt írunk egy darabot, ami szerintem egy nagyon érdekes hosszútávú vállalkozás. Mivel már láttam. hogy egy kollégám ezt megvalósította, én is szeretnék előbb-utóbb belevágni egy ilyen vállalkozásba, mert a dráma nagyon fontos lehet abban, hogy feldolgozzunk egy olyan témát, ami adott esetben nagyon foglalkoztat egy diák közösséget. Erre pedig a legalkalmasabb az, hogyha a történetet és ott kontextust maguk a diákok hozzák.

Mivel adott egy nagyon egyszerű hármas szerkezet, adja magát, hogy a dráma felépítését is így csináljuk: először végig kell gondolni a helyzetet, hogy milyen egészen konkrétan az a hely, ahol zajlik a történetünk, milyen fizikailag és hogyan tudjuk ezt érzékeltetni a színpadon; emellett pedig nyilván az is nagyon fontos, hogy kik a szereplői ennek a történetnek és ők milyenek. Sara sokat beszélt arról, hogy nagyon fontos lehetőséget adni a diákoknak, hogy beleéljék magunkat az adott történetbe minden szempontból, tehát képzeljék el azokat az apró részleteket is, amelyek egyébként lehet hogy nem játszanak fontos szerepet a történetben, nem szembeötlőek, de fontosak abból a szempontból, hogy valóban életszerűvé és megélhetővé váljon a történetünk. Ezek számomra nagyon hasznos tippek voltak és szerintem ezeket külön-külön is lehet alkalmazni például a szituációs játékok tanításában, segíthet az, ha lehetőséget adunk diákoknak, hogy először hosszabban mélyedjenek el egyes szituációban, képzeljék el az adott helyszínt, és onnantól kezdve könnyebben tudnak majd reagálni is a szituáción belül. Ugyanakkor a drámában nagyon fontos, hogy ez a képzelet játéka, tehát nem feltétlenül kell fizikailag megvalósítani ezt a helyszínt vagy környezetet, hanem valóban a az emlékeinkre és a képzeletünkre támaszkodva kell kialakítani azt a hátteret. A kellékek inkább abban segítenek, hogy előhívják az érzéseket és az emlékeket.

 Az első nap még voltak olyan gyakorlatok is, amelyek már az amatőr színészet felé mutattak. Sara kiemelte, hogy a színjátszás felé a legelső lépés az, hogy az ember tudatos legyen a testében, tehát mint egy külső szemlélő szemével figyelje azt, hogy milyen a tartása, hogyan viselkedik egy adott szituációban, hiszen a színészetben a testbeszédét nagyon-nagyon fontos. Így olyan gyakorlatokat mutatott nekünk, amelyek a testi jelenlétre irányítják rá a figyelmet. Ezeknek a gyakorlatoknak az a célja, hogy az ember megismerje a saját testét, annak határait, lehetőségeit és képességeit, és lassan megtanulja teljes mértékben uralni a gesztusait. Ezek szerintem mindenki számára hasznos képességek, azoknak is akik nem feltétlenül akarnak színészettel foglalkozni.

A feladatok második szintje pedig már a azzal foglalkozik, hogy milyen az, amikor két vagytöbb színész dolgozik együtt, azaz arra irányítják rá a figyelmet, hogy hogyan tudok egy másik személlyel fizikálisan együttműködni. Szerintem ezek nagyon nehéz és nagy kihívást jelentő feladatok a legtöbb ember számára, hiszen fizikai közelséget fizikai kontaktust jelentenek. A színpadon ugyanis nyilván nagyon gyakran megtörténik, hogy a színészek megérintik egymást, illetve közel vannak egymáshoz, vagy táncolnak, és nagyon sok a fizikai kontaktus; ezért a színészeknek meg kell tanulniuk kezelni ezt a helyzetet, illetve megbízni egymásban fizikai jelenléttel kapcsolatban. Mi csak ízelítő szinten néztünk meg néhány példát és gyakorlatot, hogy hogyan tud két ember együtt mozogni pl. egy közös tömegközépponttal, de Sara bemutatott nekünk olyan gyakorlatokat is, amelyek már magasabb szintre helyezik ezt az együttműködést. Természetesen ezek közül nem tudom mindet alkalmazni a tanteremben, hiszen biztos vagyok benne, hogy a diákok nem éreznek magukat kényelmesen, ha ezeket el kellene végezni. Ugyanakkor azok a feladatok, amelyeka saját testünk tudatosítására irányulnak azok nagyon hasznosak.

A következő napon ismét Sara Leal-lal folytattuk a drámapedagógiát. Ismét mozgással és testbeszéddel kapcsolatos feladatokat végeztünk, de ezek már elsősorban a csoportdinamika fejlesztésére alkalmasak. Érdekes mozgásos feladatok voltak azok, amelyeket úgy kellett elvégezni hogy például társunkkal a testünk egy pontján érintkezünk, és így próbálunk meg különböző mozgásokat vagy feladatokat végrehajtani; az érintkezési pont természetesen változhat. Ezek a gyakorlatok az egyensúlyt, a figyelmet és a test tudatosságot erősítik. Amikor drámát szeretnék létrehozni, akkor nagyon fontos, hogy először arra tréningezünk a résztvevőket hogy nagyon tudatosak legyenek a saját testük és gesztusaik terén, illetve hogy képesek legyenek másokkal is együtt mozogni illetve érintkezni velük. Emelett persze a másik emberre való figyelem gyakorlása is a cél.

 Foglalkoztunk a az érzelmek kifejezésének gyakorlásával, a diákok szempontjából egy nagyon fontos kérdés. A fiataloknak véleményem szerint meg kell tanulniuk azt, hogy hogyan élik meg, és hogyan fejezi ki az érzéseiket. Szerintem ehhez is gyakorlásra van szükség. Meg kell próbálni tehát hogy például egy adott kis dialógust fel tudunk-e olvasni úgy, hogy különböző érzelmek dominálnak. Azaz hogyan hangzik, és hogyan néz ki a boldogság a szomorúság vagy éppen a harag. Egyrészt nagyon fontos hogy valaki érzékelje a saját gesztusait és testbeszédét miközben a különböző érzelmeket megtapasztalja, és ugyanígy fontos az is, hogy lásson másokon érzelmek kifejeződését, és ezt megfelelően felismerje, és reagáljon rá.

 Ehhez kiválasztottunk egy filmből egy részletet amely egy ismerkedési jelenet, és ezt olvastuk fel különböző érzelmek kihangsúlyozásával. Ez a feladat szerintem nehéz volt, nem volt könnyű végig tartani ugyanazt a hangnemet. Az is egy érdekes tapasztalat, hogy vajon bele tudjuk-e élni a magunkat abba, hogy felhőtlenül boldogok vagy éppen nagyon mérgesek vagyunk, és ezt megfelelően ki tudjuk-e fejezni.

 Sara bemutatta munkásságának azt a részét, amely az úgynevezett Theatre of the Oppressed, illetve a forum theatre-rel foglalkozik. A Theatre of the Oppressed Augusto Boal brazil színházi rendező munkásságán alapszik, és az a célja, hogy a színházi előadást tegye meg a társadalmi változás eszközévé. A célja az, hogy egyrészt kivigye a színházat az utcára, és bevonja az utca emberét a drámába, másfelől pedig az, hogy a szereplő és a néző is az előadás részévé váljon. A műfaj tehát hétköznapi emberek problémáinak dramatizálásával, és színpadra állításával próbálja a társadalom szélesebb körét érzékenyíteni különböző szociális helyzetekre. Ezen felül lehetőséget ad színésznek, nézőnek és problémákkal küzdő egyéneknek is arra, hogy a drámán keresztül feldolgozzák a nehézségeket. Az is fontos, hogy nézők a drámai cselekménybe bekerülve átérezhessenek egy adott dilemmát vagy konfliktust. A műsor tehát a dráma szituációs játék jellegét használja ki arra, hogy szolidaritásra és érzékenységre nevelje a társadalom szélesebb körét.

 A fórum színház hasonló módon működik, az a lényege hogy egy rövid történetet a nézők bevonásával akár többször is előadva újra értelmezzenek. Az előadás használja a drámai narratíva hármas jellegét; először megismerjük az alap helyzetet, majd van egy konkrét konfliktus, és ennek a megoldása pedig attól függ, hogyan szeretnék alakítani a történetet. Amikor tehát a cselekmény zajlik, a nézők egyrészt kommentálhatják a látottakat, illetve arra is lehetőségük van, hogy maguk is bele kerüljenek egyes szerepbe. Például kipróbálhatják az áldozat szerepét, de azt is kipróbálhatjàk, hogy milyen adott esetben egy elnyomó szerepben lenni.

 Mindkét dráma típus alapvető eleme az improvizáció, amely pedagógiai szempontból azért fontos, mert növeli a diákok képességét arra, hogy önállóan reagáljanak. Ez a módszer pedagógiai szempontból nagyon hasznos az egész társadalom számára. Szerintem nagyon sok olyan aktuális szociális probléma van, amelyet külső szemlélő szemével tudunk csak megítélni, és nem tudjuk hogy vajon milyen érzés valóban benne lenni abban az adott szituációban; például a családon belüli erőszak, a devizahitelek miatti otthonok elvesztése, vagy a diákok szempontjából akár egy válás is. Így a társadalmi szolidaritást úgy lehet erősíteni, hogy lehetőséget adunk egy közösség számára, hogy valóban próbára tegye magát, és kipróbálja, hogy ők mit tennének, hogyan reagálnának egy adott helyzetben. De nemcsak a felnőtt társadalom szempontjából jó ez a módszer, hanem ugyanígy alkalmazható az iskolán belüli felmerülő konfliktus helyzetek kezelésére is. Például ha valaki felvállalja, hogy szeretné dramatizálni azt az adott konfliktust, amely éppen a tanulócsoportot érinti, akkor ez egy lehetőség arra, hogy mindenki több oldalról is belelásson a helyzetbe. Így természetesen már sokkal reálisabb ítéletet tudunk alkotni arról, hogy mi is zajlik egy egy szituációban. Tehát véleményem szerint ha megfelelően ki dolgozzuk, akkor egy ilyen konfliktuskezelési módszer segíthet egy egész közösség számára, hogy feloldjon valamilyen problémát.

 Természetesen ehhez arra van szükség, hogy nagyon körültekintően járjunk el. Egyrészt például szükség van arra, hogy az adott szereplő nyitott legyen a problémáinak megjelenítésére. Emellett szükség van arra, hogy körültekintően felmérjük a hátteret és reálisan és igazságosan jelenítsük meg. Nem csak az adott szituációt kell tehát kidolgoznunk, hanem meg kell ismernünk mind azokat a tényezőket, amelyek az adott helyzet kialakításához hozzájárultak, és ezeket is meg kell jeleníteniünk. Ezután van lehetőség arra, hogy a konkrét konfliktus házat a dramatizáljuk. És ezen a ponton tudunk lehetőséget adni arra, hogy a diákok valamilyen módon hozzá tegyenek az előadáshoz akár úgy hogy átvesznek egy szerepet, vagy úgy, hogy megosztják a véleményük át a helyzetről.

 A fórumszínház egy változatán, a szociodrámán már én is vettem részt, és véleményem szerint ezek hatékony és összetett módszerek arra, hogy gyerekeket szolidárisabbá és szociálisan érzékenyebbé tegyünk, és örülök neki, hogy most közelebb kerültem ahhoz, hogy ezt a módszert alkalmazzam. Úgy gondolom, hogy ha előáll egy komolyabb konfliktus helyzet az osztályomban, vagy valamelyik tanuló csoportomban, akkor meg fogom próbálni ezt drámapedagógiai módszerekkel kezelni. Azaz megpróbálom rávenni őket, hogy a konfliktus helyzet dramatizálásával elemezzük ki, hogy mi is történt valójában, és így próbáljunk megoldást találni az adott problémára.

 Ezek után elkezdtük a munkát Flavia Medeiros képző segítségével, aki arra fókuszált, hogy hogyan használhatjuk a drámát a speciális igényű gyerekekkel és csoportokkal való munkában. Természetesen elsősorban arra volt szükség, hogy bele helyezkedjünk a gyerekek helyzetébe, és meglássuk azt, hogy neki milyen élmény lehet egy dráma pedagógiai feladat.

 Az első lépés az volt, hogy választani kellett egy tárgyat és ehhez a tárgyhoz először ki kellett találnunk egy történetet. Ezt a történetet pedig valamilyen módon beszéd nélkül el kellett játszanunk. A többieknek pedig ki kellett találniuk, hogy mi lehet a történet. Ilyen feladat például bármilyen korosztálynál alkalmazható és nem is feltétlenül szükséges hozzá nyelvtudás. A mozgás részét bármilyen képességű diák el tudja végezni, és elegendő, hogy a többiek tudjanak hozzászólni a célnyelven. Akár ez is egy hasznos feladat lehet nyelvórán, hogy beszélgessünk arról, illetve találjuk ki, hogy mit mutat be nekünk egy ilyet társunk néma játékkal. Ugyanakkor azon is gondolkodtam, hogy a tizenévesek általában nem szívesen adnak elő és jeleneteket, ahol mozogni kell. Legtöbbjük túl félénk ehhez. De feladat talán jobban használható a fiatalabb korosztálynál. Az viszont mindenképpen hasznos az ilyen egyszerű feladatoknál, hogy előadókká válunk és meg kell próbálnunk magunk mögött hagyni azokat a félelmeket és korlátokat, amelyek egy hétköznapi helyzetben velünk vannak. Az az csak a megoldásra, illetve az adott feladatra kell koncentrálni, és meg kell próbálni Kialakítani azt a közös nyelvet, amellyel kommunikálni tudunk. Ehhez azonban a közönségnek is felkészültnek kell lennie, és befogadónak, az az érzékenyíteni kell a diák csoportot arra, hogy hogyan reagál valakinek az előadására. Mivel manapság nem nagyon jellemző, hogy élőszereplős előadásokat látnak a diákok, szerintem fontos elgondolkodni arról hogy hogyan viselkedjünk egy ilyen helyzetben. Természetesen a feladat elsődleges célja az hogy az előadás előadót magát tudatosítsa abban, hogy hogyan használja a testét és a testbeszédét az üzenetek közvetítésére. Egy tárgy abban segíthet, hogy a tanuló nem csak képzeletét használja, hanem valóban van egy fizikai valósága az előadásnak.

 Ugyanakkor ki kell szerintem alakítani azt a biztonságos teret, amelyet úgy hívunk, hogy színház, és ahol tényleg másféle szabályok uralkodnak, és ahol senkit nem érhet rossz élmény.

 Számos érdekes feladatot kipróbáltunk, például az egyik ezek közül az úgynevezett kolumbiai hipnózis, amelynek lényege az hogy az egyik színész a tekintetével csak és kizárólag a másik színész által mozgatott tárgyat követi, és bármilyen mozgást elvégez ahhoz, hogy ezt a tárgyat szemmel tarthassa. Egy másik nehéz feladat az, amikor a színésznek tárgyként kell viselkednie, azaz a többi színésztársa szabadon mozgathatja őt a térben. Amire még emlékszem például egy olyan feladat, ahol az a lényeg, hogy egy adott tárgyat valamelyik testrészünkkel egyensúlyban tartunk, miközben mozgásban vagyunk, tehát például a fejünkön egyensúlyozzuk. Ezeknek a feladatoknak és az a célja, hogy jobban megismerjük saját határainkat képességeinket és nem utolsósorban hogy minél tudatosabban legyünk jelen az adott pillanatban. Ez manapság azért is fontos, hogy a jelen pillanatra tudjunk fókuszálni, mert a digitalizáció hatására gyakorlatilag folyamatosan több síkon vagyunk jelen, azonban így gyakran elveszítjük a kapcsolatot a valódi jelenünkkel.

 Hasonlóan érdekes feladat volt, amikor egy nagyon egyszerű mozgást kellett lassított felvételben végrehajtani, hogy átérezzük ennek a feladatnak és mozgás nak a folyamatát, azt ahogy az izmaink mozognak, és azt ahogy a térben mozgunk. Ezt azzal is ki lehet egészíteni, hogy mozgás közben el is mondjuk azokat a mozgásokat, amelyeket végrehajtunk, így a figyelmünket teljes mértékben az adott mozdulatra Irányítjuk. A tudatosság meg is nehezíti a mozgásokat de újfajta perspektívát is ad.

 Sara bemutatta számunkra azt a dokumentumfilmet, amelyet egy helyi színésszel készített, aki részt vett a tercerai farsang megrendezésében. A dokumentumfilmnek az az érdekessége, hogy a színész szempontjából mutatja be a részvételt, hogy neki milyen élmény volt az, hogy mindenki jelmezbe bújik, és egy nagyszabású előadás részévé válik.

 Ízelítőt kaptunk Sara egy másik munkájából is, amelyben egy álarcba bújt színész a főszereplő, aki macskának képzeli magát. A dialógusok nélküli film érdekessége, hogy mivel a főszereplő álarcban van, arckifejezések helyett a testbeszédével kell kifejeznie az érzéseit és a hangulatait. Ezt mi is kipróbálhattuk, mert Sara behozta ezeket a maszkokat, és ezeket felvéve megpróbáltuk bemutatni különböző hangulatokat. A jelenlegi helyzetben, amikor sokáig maszkot viselni kényszerültünk, a testbeszéd és a gesztusok különös fontosságot nyertek a hétköznapi életben. Ezért is fontos az, hogy megtanuljunk figyelni a saját gesztusainkra, és megtanuljuk értelmezni a másokét.

 Egy szintén hasznos improvizációs feladat például az, hogy a csoportot két részre osztjuk, az egyik a színészek, a másik pedig a narrátorok. A színészeknek végre kell hajtaniuk azokat a cselekvéseket, amelyek a narrátorok megneveznek. Ezeknek természetesen egy behatárolt kontextusban zajló cselekvéseknek kell lenniük.

 Nekem nagyon tetszett az az ötlet, hogy egy adott szöveget egy csoport szavanként olvas fel, úgy hogy minden szót valaki más ejt ki. Így a szöveg elsőre elveszíti a koherenciáját, de minél jobban tud egy csoport saját magára csoportként koncentrálni, annál jobban nyeri vissza a szöveg az egységét. A felolvasók pedig egymásra tudnak hangolódni, és így lassan kialakul az a hangszín, amellyel a szöveget életre tudják kelteni.

 Sara munkásságából tehát én azt tanultam meg, hogy a dráma és a performansz lehetővé teszi, hogy szövegek és az olvasás sokkal intenzív tapasztalattá, élménnyé váljanak. Mivel az olvasás alapvetően egy passzív, befogadó cselekvés, ezért a legtöbb fiatal számára nem túl élményszerű, és nem köti le őket, így fontos az, hogy a szövegeket valamilyen módon életre keltjük.

 Sara-tól számos példát kaptunk arra, hogy milyen fórum színházi előadások valósultak meg, azaz, hogy milyen társadalmi helyzeteket közelítettek már meg ezzel a drámapedagógiai eszközzel. Ezek közül az egyik egy munkahelyén nagyon aktív, és fontos szervező munkát végző családanya története, akit viszont otthon semmilyen módon nem támogatnak. Szerintem ez egy gyakori történet. Sara elmondta, hogy a fórum színház előadásai során különböző kimenetei lettek ennek a történetnek, azaz a nézők különböző módon próbálták feloldani a konfliktust.

 Ami a drámapedagógiát illeti, számomra ez volt az egyik nagy tanulság. Én is alkalmazok különböző dráma pedagógiai feladatokat az óráimon, de az például még nem jutott eszembe, hogy adott esetben egy szituációs feladat feldolgozásánál milyen fontos lehet az, hogy legyenek kellékek is. Az az könnyebb beleélni magunkat a helyzetbe, ha valamilyen módon le tudunk horgonyozni a fizikai valóságban is. A kellékek, tehát jelmezek vagy különböző berendezési tárgyak segíthetnek a diákoknak abban hogy sikeresebben hajtsanak végre egy szituációs feladatot, amely ezáltal életszerűvé válik.

 Pénteken pedig az volt a feladatunk Flavia-val, hogy egy saját magunk által kitalált mini előadást készítsünk. Ennek a témája az utazás volt. Érdekes módon nagyon gyorsan kialakult hogy kinek mi a szerepe ennek a feladatban, és nagyon élveztük az előadást kidolgozását. Mivel a téma olyasmi volt, ami éppen nagyon közvetlenül érintett minket gyorsan bele tudtuk élni magunkat a helyzetbe. Ebből is látszik hogy dramatizálni olyan élményeket, amelyek még benyomást tesznek az emberekre, segíthetnek feloldani az ezekhez a helyzetekhez kapcsolódó feszültséget. Az utazás kapcsán mi a repülőútra fókuszáltunk, és arra, hogy hogyan viselkednek a különböző utasok és a légiutas-kísérők. Sikerült kiemelni azokat a sztereotípiákat és jellemző helyzeteket, amelyek előfordulnak az ilyen utak során. Ezeknek az improvizált előadását azért lehet használni például a pedagógiában, mert attól függően, hogy valaki a helyzet melyik részét dramatizálja, ebből kiderül az, hogy számára mi az ebben a helyzetben ami fontos, vagy ami a legnagyobb benyomást tett rá. Így tulajdonképpen az illető reagál arra, ami vele történt olyan módon hogy előadja.

 Azért is volt hasznos ez a feladat, mert a dráma kurzus később érkező résztvevői és közöttünk kialakult feszültség amiatt hogy változtatni kellett a kurzus menetrendje hogy alkalmazkodjunk az ő igényeihez. Viszont közös dramatizálás tapasztalata amelyben nagyon sokat nevettünk, és amelyben kijöttek azok a kellemetlen emlékek, amelyekkel szembesültünk, így már könnyebb szívvel tudtunk ezekre visszatekinteni és játék során sikerült érezni egymás problémáit és nehézségeit is. Így végül ezektől a résztvevőktől is jókedvűen búcsúztunk el.

 A második hét arról szólt, hogy hogyan alkalmazzuk a dráma pedagógiát a különböző speciális igényű gyermekekkel való munkában. Ezeket a foglalkozásokat Flavia Medeiros tartotta, aki régóta dolgozik gyerekekkel ezeket a módszereket felhasználva. Először arról volt szó, hogy melyek is ezek a speciális igények és hogy a történelem során mikor és hogyan keztünk ezekre felfigyelni. Egyrészt felmerült az a dolog, hogy régen a normálistól elérő viselkedést erkölcsi problémának tartották, stigmatizálták, és a gonosztól eredeztették. Így a különleges igényű, vagy bármilyen fogyatékkal élő emberek élete nagyon nehéz volt, hiszen alapból feltételezték róluk, hogy rosszindulatúak vagy bajt hoznak. Véleményem szerint ez a fajta látásmód sajnos még ma is érezteti a hatását, hiszen sokszor kényelmetlenül érezzük magunkat amikor különleges igényű embertársainkkal vagyunk együtt, sőt, adott esetben félelmet is kelhetnek. Az is érdekes volt számomra, hogy beszéltünk arról, mit jelent az, hogy különleges igény. Ez természetesen egy nagyon sok mindent magában foglaló fogalom, és például beletartozik az is, ha egy diák vagy gyerek különlegesen tehetséges, és emiatt nehezen tud beilleszkedni a hagyományos oktatásban. Ez például egy olyan probléma, amivel én nagyon gyakran találkozom, számos olyan diák jár az iskolába, akik rengeteget tanulnak önállóan, és a saját módszereikkel, és ismerik azokat az információ forrásokat illetve online felületeket, ahol saját magukat tudják képezni. Ezekkel összehasonlítva a hagyományos iskolai oktatás számukra unalmas, illetve keveset ad. Mivel ez egy nagyon elterjedt és gyakori probléma, különösen például az angol tanítást illetően, nekem nagyon hasznos volt, hogy ezzel foglalkozhattam. Ajándékként kaptam is egy olyan érzékenyítő könyvet, amely egy tehetséges diák történetét mondja el, és amelynek a szerzője a képzőnk, Flavia.

Már a legelső tevékenységek nagyon jó ötleteket adtak. Például az ismerkedési feladat az volt, hogy írd rá a neved egy A4-es lapra, majd ezt a lapot valaki másnak kiosztották. Nekünk meg kellett keresnünk azt, akinek a neve szerepel a papíron, és lerajzolni az illetőt.

 Itt szeretném kiemelni azt, ami talán a legfontosabb tanulsága volt ennek a továbbképzésnek, hogy egy feladat esetén nem arra kell koncentrálni, hogy tökéletes, eredményes megoldás szülessen, hanem arra, hogy feladat folyamata hogyan fejleszti az embert és milyen jó hatása van.

Ennél a feladatnál mindjárt kiderült, hogy a legtöbb tanár kolléga problémákkal küzd a rajzolás terén, és folyamatosan mentegetőzött mindenki, hogy nem tud szépen rajzolni. A feladat lényege azonban az volt, hogy egy adott személyre összpontosítsunk egy ideig, és ezt a lerajzolásán keresztül valósítottuk meg. Amíg az adott személyt lerajzoltuk, addig rá kellett koncentrálunk, alaposan megfigyelnünk őt, ami például egy olyan dolog, ami nagyon ritkán történik meg a hétköznapi életünkben mostanában. Pedig nagyon fontos az, hogy teljes figyelmünkkel tudjunk egy másik ember felé fordulni. Így azonban az adott személy neve és arcvonásai is bevésődtek. Másfelől pedig, ahogy azt Flavia elmondta, a rajz maga, illetve az hogy ez mennyire esztétikus, az tulajdonképpen mellékes, hiszen a feladat célja nem a rajz elkészítése volt valójában. Az, hogy mennyire tudunk odafigyelni egy másik emberre, az független attól, hogy hogyan rajzoljunk le. Illetve ez a feladat bárki által elvégezhető, hiszen nem a rajz tehetséget értékeljük, hanem a képességet arra, hogy odafigyeljünk valakire. Ez a feladat így tehát a figyelem és az empátia készségét is fejleszti.

 Flávia jelmondata a képzést illetően az volt, hogy azt kell kitalálnunk pedagógusként, hogy mit tudunk kezdeni azzal, amink van. Tehát nem feltétlen van szükségünk okoseszközökre vagy fejlett technológiára ahhoz, hogy fejleszteni tudjuk a diákokat, és odafigyeljünk a különböző képességeikre is készségeikre.

 Az is megfogalmazódott tehát, hogy egy feladat végeredménye és annak a minősége kevésbé fontos, mint a feladat elvégzésének folyamata. Ez véleményem szerint például a projekt alapú tanításnak is az egyik alapelve, azaz ha a feladat kész van, akármilyen állapotban is van a végtermék, akkor azt kell kielemezni, hiszen a cél az, hogy a folyamat során felmerülő nehézségekből, problémákból és képesek legyünk tanulni.

 Személy szerint ez az én projektem szempontjából is egy fontos gondolat, hiszen arra próbálom ösztönözni a diákokat, hogy irodalmi műveket készítsenek. Természetesen nem az a cél, hogy ezek magas minőségű, akár megjelenésre kész művek legyenek, hanem az, hogy az írás által egyrészt a diákok használják a nyelvet, másrészt pedig reflektálnak a saját érzéseinkre vagy a külvilágra, és emellett megpróbálják kifejezni ezeket az érzéseket a külvilág számára érthető módon. Azaz az lenne a cél, hogy az írás gyakorlásának folyamatában találnak rá a saját hangjukra és kifejezőeszközeikre. Az írást is sokat kell gyakorolni, de attól függetlenül, hogy egy adott mű a gyakorlás folyamatában keletkezik, attól még érdemes vele foglalkozni és beszélni róla. Ez az a gondolat amit szeretnék majd a kollégáimnak is tovább adni, hiszen úgy érzem, hogy a jelenlegi oktatás nagyon eredmény orientált. Így sajnos nem tudjuk kellően figyelembe venni azt, hogyha egy eltérő képességű diák is létrehoz valamit, hiszen ez a termék nem felel meg az elvárt eredményeknek; emellett csak azzal foglalkozunk, ami egy tökéletes produktum, pedig minden diák végig meg egy adott alkotói folyamaton, és ezt is kellene értékelni. A feladat végrehajtása során ez a diák is dolgozott és fejlődött, és szerintem arra kellene koncentrálnunk, hogy a fejlődési lehetőséget teremtsük meg a diákok számára, bármilyen szinten is legyenek és ne egy külső sztenderdek alapján értékelt eredményt várjuk el tőlük, hanem azt, hogy egyre jobbak legyenek magukhoz képest.

 A nap tanulsága tehát az volt, hogy bármilyen képességekkel rendelkező diák képes fejlődni ha megteremtjük ennek a feltételeit.

 Az is fontos, hogy megfelelően stimuláljuk érzelmileg a diákokat, hiszen ha pozitív visszajelzést kapnak a fejlődésüket illetően, akkor sokkal lelkesebben és odaadóbban vesznek részt az iskolai feladatokban.

 A következő napon azzal kezdtünk, hogy újság papírból és ragasztóból kellett készítenünk egy tárgyat. Mint Flavia elmondta, ez azért fontos, mert a gyerekek gyakran jobban megbecsülik azokat a tárgyakat, amelyeket ők maguk készítenek. Én egy hajtogatott csónakot készítettem. A tapasztalatom az, hogy a gyerekek nagy része már nem tud csónakot hajtogatni. Így ez mindig nagy kihívás számukra. Az elkészített tárggyal pedig, önállóan vagy közösen egy kis történetet kellett meg formálunk. Ezt a történetet pedig elő kellett adnunk. Ez is arra volt példa, hogy hogyan használjunk egyszerű olcsó hozzáférhető alapanyagokat ahhoz, hogy a gyerekek kiélhessék a kreatív oldalukat. Bár ezek a módszerek leginkább az általános iskolai korosztállyal működnek jól, néha érdekes lehet az idősebbeknek is adni egy-egy ilyen feladatot. Ezzal lehet színesíteni akár az osztályfőnöki órát, akár a tanórán kívüli foglalkozásokat.

 A feladatokat követően mindig szakítottunk arra időt, hogy ezeket megbeszéljük, és megoszthassuk a saját véleményünket tapasztalatainkat is. Például kiderült, hogy a spanyol kollégák kiemelkedően speciális igényű gyerekekkel foglalkoznak, és az ő oktatásukhoz keresnek újfajta módszereket. Összehasonlításként szerintem nagyon jó helyzetben vagyok, hiszen válogatott gyerekekkel dolgozok együtt, akiket nagyrészt érdekli a tanulás. Speciális igények nálam már formában jelennek meg, például úgy, hogy diákokat nem köti le hagyományos, szakrendszerű oktatás. Mindannyian egyetértettünk abban, hogy a játékos, a gyerekek világához és igényeihez közelebb álló, nem szakrendszerű oktatás lehet a jövő.

 Az is érdekes volt számomra, hogy a felnőttek is milyen beleéléssel tudnak részt venni az ilyen kreatív feladatokban. Amikor felnőtteket oktattam idegen nyelvre, akkor is igyekeztem olyan feladatokat bevinni, amelyek a tanulók játékos, kreatív oldalára támaszkodnak. Ez azért hasznos, mert ilyen módon a tanulási folyamat a háttérben és a játék részeként történik meg. Így a tanulás nem maga a cél, hanem eszköz, része egy adott feladat végrehajtásának.

 Az egyik legnagyobb kihívást a következő nap tartogatta számunkra. Az első tevékenység során körbe kellett állnunk, és mindenkinek be kellett mutatnia egy egyszerű mozdulatot. Ezt a mozdulatot pedig mindenkinek be kellett mutatnia az azt megelőzőekkel együtt. Így tulajdonképpen memorizálnunk kellett az egyes mozdulatokat, amelyekből lánc alakult ki, egészen addig, amíg körbe nem értünk. Mivel 18-an voltunk, ez 18 különböző mozdulatot jelentett. Így gyakorlatilag torna gyakorlatokat végeztünk, ugyanakkor ez a feladat arra is szolgált, hogy bemutassa, milyen szerepe van a testünknek az emlékezetben. A memória fejlesztésére alkalmas feladat azt használja ki, hogy a gyerekek mozdulatok és gondolatok vagy szavak összekötésével könnyebben tudnak tanulni. Érdekes módon nekünk sem volt problémánk a mozdulatsor megjegyzésével. A végrehajtásával már annál inkább. Amikor körbe értünk, akkor pedig kipróbáltuk hogy milyen végrehajtani a mozdulatsort zenére. Legnagyobb megdöbbenésemre a mozdulatsor tökéletesen harmonizált a zenével. Flavia elmondta, hogy így például könnyedén kialakíthatunk kisebb koreográfiákat egy adott tanuló csoporttal. A többihez hasonlóan tehát ez a feladat és nagyon sokoldalúan használható, nemcsak memóriafejlesztésre, hanem csapatépítésre is.

 Az ezt követő feladat szintén eléggé nehéz volt, hiszen azt próbáltuk ki, hogy hogyan tudunk egy lapos kerek párnát körbe adni úgy, hogy nem a kezünkkel fogjuk meg. Tehát különböző testrészeinket, a lábfejünket, az állunkat, a térdhajlatunkat kellett használnunk ahhoz, hogy átadjuk egymásnak ezt a tárgyat. Mivel különböző életkorú tagjai voltak a csoportnak, különböző megoldásokhoz kellett folyamodni ahhoz, hogy sikeresen végrehajtsuk ezt a feladatot.

 Ebből a feladatból én egy komoly tanulságot tudtam leszűrni. Ez az, hogy nem kell félnünk attól, hogy esetleg egy olyan feladatot adunk a diákjaink nak, amely egyes tanulók számára nehézséget jelent. Arra kell törekednünk, hogy a tanulócsoport lehetőséget adjon minden résztvevő számára, hogy végrehajtja a feladatot. Ez úgy valósulhat meg, hogy az egyes tagok segítik egymást feladat sikeres végrehajtásában. Véleményem szerint a valódi integrációnak ezen kellene alapulnia, hogy a csoport vagy közösség figyel arra hogy hogyan tudja bevonni az összes tagot. A feladat tehát mindenki számára ugyanaz, és mindenki a saját képességei szerint valósítja meg, ügyelve arra hogy lehetőséget adjon mindenkinek a megvalósításra. Ez a fajta hozzáállás szerintem hagy még kívánnivalót maga után, hiszen például én magam is kerülöm az olyan feladatokat, amelyekről úgy érzem, hogy valakit hátrányos helyzetbe hoznának, illetve nem szívesen csinálok olyasmit, amelyhez segítségre van szükségem. Ehhez képest azonban inkább arra kellene törekednünk, hogy a csoport tagjai megtanuljanak egymásra figyelni, és egymást hatékonyan segíteni.

Flavia módszereinek egyik jellemzője az is, hogy nagyon sok zenét használt munkája során. Ez azért érdekes mert nálunk a zene vagy a zene órán, vagy pedig a azokon az órákon jelenik meg, ahol konkrétan egy dallal foglalkozunk. Flavia szerint azonban a zene fontos része a tanulási folyamatnak, úgy is, mint háttér. A megfelelő zene ugyanis inspirálja és segíti a gyerekeket a tanulási folyamatban.

Volt például egy olyan feladat, ahol először egy csoportnak a Flavia által bemutatott koreográfiát kellett egy adott zenére táncolni. Ezt követően viszont a többi csoportnak saját maguknak kellett koreográfiát improvizálni az éppen játszott zenére. Ez egyrészt szintén a csoportban való együttműködést segíti elő, másrészt pedig a különböző érzékszervekre hatva segíti a gyerekek fejlődését.

Egy szintén zenére alapuló feladat az volt, amikor el kellett képzelnünk három személyt, három helyet és három színt, mindegyiket különböző zenékre asszociálva. Az adott zene tehát előhívott egy emléket vagy érzést, amelyeket le kellett írnunk egy lapra. Ezután pedig az volt a feladat, hogy az így előhívott szereplők, helyszínek és színek segítségével írjunk egy történetet. Természetesen megoldások mindenkinél nagyon különbözőek lettek, habár ugyanazt a zenét hallottuk. A történet írás is egy nagyon érdekes feladat volt, amelyet én is fel tudok használni az íráskészséget fejlesztő projektben. Az inspiráció ugyanis egy nehéz és komoly feladat. Volt, aki azt mondta, hogy nem tud egy kerek egész történetet létrehozni ennyi féle szereplővel helyszínnel és színnel, volt viszont, aki nagyon hosszú és komoly történetet alkotott, amelyeket aztán fel is olvastunk egymásnak.

Ezek a fajta történetek segítik az önmegismerést, segíthetnek egy-egy emlék feldolgozásában, felszínre hozásában, és abban is segítenek, hogy jobban megismerjük egy egy tanulót. Az ugyanis, hogy milyen történetet hallunk, nagyon sokat elmond az adott diákról.

A zenék használatát illetően szinten megváltozott a véleményem, habár szerintem ezt nehéz lesz iskolai keretek közé bevinni. A hagyományos oktatás ugyanis alapvetően azt igénye hogy iskolaidőben csend legyen. Én korábban is gondoltam már arra hogy bizonyos feladatoknál, amelyet a gyerekek egyébként csendben végeznek, hasznos és inspiráló lehet valamilyen háttérzene, akár például dolgozatok esetében is, erről már több cikket is olvastam. Azonban eddig még nem mertem kipróbálni. Most viszont úgy gondolom hogy érdemes lenne megfigyelni milyen hatással vannak a zenék a diákokra munka közben.

A következő dráma pedagógiai feladat az volt, hogy az általunk kiválasztott jelmezekből kiindulva alakítsunk ki egy mini előadást. Ehhez zenét is kellett választanunk. Az is érdekes volt, hogy a jelmezeknek köszönhetően milyen hamar kialakult bennünk a történet. Véleményem szerint mivel a diákok még sokkal kreatívabbak, velük ez a feladat még jobban működne. Pl. az íráskészség inspirálásánál is el tudom képzelni hogy reáliákkal, játékokkal és jelmezekkel tudom segíteni a diákokat abban, hogy könnyebben végrehajtsák a feladatot.

A következő napon a vizuális kifejezést használtuk arra, hogy csapatépítő feladatokat ismerjünk meg. Először két különböző csoport kapott egy-egy nagy méretű lapot, amely rá közösen kellett megalkotniuk egy képet. A lényeg az volt, hogy mindenki részt vegyen az alkotó feladatban, mégis egy teljes kép alakuljon ki. Érdekes módon ez sikerült is. Mindenféle eszközt lehetett használni, amelyek ismételten könnyen hozzáférhetőek, olcsóak és alapvetően bármilyen háztartásban megtalálhatóak. Az így meg alkotott képet pedig mindenki magáénak érezte. Ugyanakkor az alkotó folyamat során az is fontos volt, hogy senkinek az elképzelése nem dominált, így gyakorlatilag a csoportdinamika fejlődött a végrehajtás során. Egy ilyen feladaton keresztül diákok megtanulják elfogadni egymás elképzeléseit ötleteit, és hozzátenni a magukét is a közös munkához.

Hasonló elven működött az a feladat is, amelyben mindenki kapott egy A4-es lapot és néhány darab zsírkrétát. Ezután körbe kellett ülnünk, és zenére elkezdtünk rajzolni alapokra. Amikor azonban a zene hirtelen leállt, Akkor a lapot tovább kellett adnunk a mellettünk lévő társunknak. Amikor az a zene újraindult, akkor pedig ismét elkeztünk alkotni, immár arra a képre, amely most elénk került. Ezt a feladatot viszonylag gyorsan kellett végrehajtanunk, egészen addig, amíg a lapok nagyjából körbe értek.

Ez a feladat és azt a célt szolgálta, hogy egyrészt meglássuk mások ötleteit, és ezekből kiindulva végezzünk mi is alkotó munkát. Flavia elmondta, hogy ez a feladat hasznos abból a szempontból, hogy csökkenti a gyerekek természetes önzését, hiszen a saját alkotásukat ki kell adniuk a kezükből.

Az utolsó napon volt lehetőségünk a saját régiónk, városunk és iskolák bemutatására. Mivel addigra már jól megismertük egymást, nagyon kíváncsiak voltunk egymás intézményére és környezetére. Ezek a bemutatók mindig nagyon hasznosak is érdekesek, hiszen olyan megoldásokkal találkozhatunk, amelyet jó ötleteket adnak nekünk is arra, hogy hogyan fejleszthetnénk az intézményünket. Ezenkívül megismerünk egy csomó olyan programot és pályázati lehetőséget, amelyben akár mi is részt vehetnénk. Azért is nagyon fontosak ezek az alkalmak, mert én személy szerint mindig megdöbbenve és nagyon pozitívan csalódok; az a tapasztalatom, hogy Európa szerte a tanárok nagyon keményen és nagyon sokat dolgoznak annak érdekében, hogy a diákjaik számára minél jobb körülményeket és lehetőségeket teremtsenek. Másrészt az is kiderül, hogy milyen sok lehetőség van azok számára az iskolák számára, akik az oktatásnál többet szeretnének nyújtani a tanulóiknak.

A látókörünk szélesítéséhez az is hozzájárult, hogy a facilitátorunk bemutatta a saját munkásságát a digitális térben. Például tanulságos volt az, hogy mennyire igyekszik bemutatni a saját városában zajló kulturális életet, mennyire követi az aktuális eseményeket, és hogyan próbál ezeknek minél nagyobb teret és hangot adni. Azóta például én is igyekszem jobban követni a városokban zajló eseményeket és még jobban hirdetni ezeket. Ez akkor is jól jöhet, amikor például külföldi delegációk at fogadunk a városban.

Arra is felhívta rá a figyelmet, hogy hogyan használjuk a személyek illetve cégek megjelölését Facebook-on és Instagrammon, illetve a kettős keresztet ahhoz, hogy minél nagyobb publicitást adjunk egy eseménynek vagy tevékenységnek. Én személy szerint például a városunkat egy társasjáték segítségével mutattam be, amelyet egy helyi tanoda fejlesztett. Ezt a játékot akkor ismertem meg, amikor náluk voltam továbbképzésen. Amikor pedig bemutattam ezt a játékot, és a külföldi kollégák kipróbálták, akkor készítettem fényképeket erről az eseményről, feltöltöttem Facebookra, és megjelöltem a tanodát is.

 A facilitátorunk arról is beszélt, hogy a KA1-es Erasmus+ képzéseken kívül még milyen lehetőségeink vannak pedagógusként arra, hogy ne csak projektekben vegyünk részt, hanem egyrészt képzéseken és konferenciákon, nagy akár mi magunk is tartsunk előadásokat, workshop-okat. Például beszéltünk az eTwinning konferenciákról, amelyen már nekem is volt alkalmam részt venni, és a Transnational Cooperation Activities-ről, amely azonban újdonság volt nekem is.

 Zárásképpen Flavia bemutatta nekünk a munkáját, amelyet egy árvaházban végez. Itt a gyerekekkel a művészetet használja arra, hogy fejlessze őket. Ezek a gyerekek különböző korosztályokból jönnek, egészen az egy éves kor alattitól, a tizenhét éves korig. Amint a videóból kiderült, a gyerekek nagyon jól érzik magukat ezeken a foglalkozásokon, együttműködőek és érdeklődőek. Például nagyon fontos számukra a drámajáték, amelyen belül különböző szerepeket eljátszva ismerjék meg saját magukat és tanulnak meg együtt lenni a többi gyerekkel. Flávia azonban elmondta, hogy a videóban látottak ellenére ezek gyerekek súlyos problémákkal küzdenek. Egyrészt beilleszkedési nehézségekkel, másrészt pedig különböző fizikai és mentális problémákkal, amelyek miatt gyakran a családjuk nem tudja vállalni a nevelésüket.

Számomra nagyon nehéz volt megnézni ezt a videót, és nem hiszem hogy képes lennék ezekkel a gyerekekkel foglalkozni, mert szerintem érzelmileg nagyon megterhelő. Egyrészt meg kell tanulni hogy bizonyos fajta segítséget nyújtson a gyerekeknek, de ne vegye magára az összes terhüket. Ami viszont fontos tanulsága volt a videónak, és amit ő is elmondott, hogy fontos szabadságot és önállóságot adni a gyerekeknek, és alkalmazkodni hozzájuk és a képességeikhez. Fontos tanulság lenne minden felnőtt számára, hogy a problémát nem a gyerekek jelentik, hanem az a környezet, ahová születnek.

A tanfolyam végén amikor össze kellett foglalnunk azokat a dolgokat amelyeket tanultunk, én következő gondolatokat fogalmaztam meg: egyrészt rájöttem arra, hogy a tárgyak, reáliák, jelmezek, és kellékek használata a szituációs játékokban segíthet, hogy a diákok számára élményszerűbbé tegyem a feladatot. Ezáltal valószínűleg sikeresebben tudják végrehajtani azt. A kellékek használata ezen felül akár az írás készség, akár, gyakorlat feladatokban is fontos szerepet tölthet be, mivel segíteni tud a gyerekeknek abban, hogy jobban beleéljük magunkat a helyzetbe, és kihozza belőlük a kreativitást. A másik megfigyelésem az volt, amit már korábban is megfogalmaztam, hogy bátrabbnak kell lennem azt illetően, hogy mekkora kihívás elé állítom a diákokat. A tanulócsoportot egyként kell kezelnem, és ösztönöznöm kell őket arra, hogy közösen együttműködve és egymást segítve oldanak meg feladatokat. Fontos bevonni azokat is egy-egy feladat megoldásába, akik nem feltétlenül vannak erre felkészülve. Harmadrészt egy egy feladat megtervezésénél jobban fogok ügyelni arra, hogy magának a folyamatnak mi a fejlesztési célja, és nem elsősorban arra fogok törekedni hogy egy tökéletes végeredmény alakuljon ki. Egy alkotói folyamaton végigmenni véleményem szerint fontosabb mint maga a végeredmény, és ezért tudatosan fogok olyan feladatokat keresni, amelyek a megoldás szintjén fejlesztik a diákok különböző készségeit. Emellett azt is következtetésként levontam, hogy a dráma pedagógia fontos eleme a vidámság és az hogy közben jól érezzük magunkat. Itt is maga a dráma, a feladat kialakítása, a próbák, a közös munka a legfontosabb, és nem feltétlenül egy színpadi mű előadása. Természetesen nagyon jó, ha ezt sikerül megvalósítani. Egy drámán belül szerencsére az a jó, hogy improvizálva mindenkinek tudunk testhezálló és megfelelő szerepet találni. Így mindenki a magáénak érezheti a darabot és adott esetben az előadást.

 Flavia módszereire pedig úgy reagáltam, hogy szerintem nagyon jól vont be minket a frontális előadást sokba is, hiszen például amikor egy-egy dia sort kellett végig néznünk, akkor minket kért meg arra, hogy ezeket felolvassuk és megbeszéljük. Ez egy nagyon egyszerű ötlet, amellyel elérjük azt, hogy a közönség kénytelen legyen figyelni.

 Mivel a kurzuson két hétig tartott, két különböző csoporttal is együtt dolgoztam. Az első héten egy budapesti magyar kolléganővel és hat görög pedagógussal, a második héten pedig Spanyolországból, Franciaországból Olaszországból, és Romániából is csatlakoztak a magyar delegáció mellé. Sikerült jó ismeretségeket is kötnöm, és nem csak megismerni pedagógus kollégák iskoláit, hanem azt is megbeszéltük, kapcsolatban maradunk és gondolunk majd egymásra a jövőbeli projektekben, illetve segítünk egymásnak partnereket keresni. Így a nemzetköziesítés is teljesült. Annak is nagyon örültem, hogy tudtam egy kicsit spanyolul beszélgetni az onnan érkező kollégákkal. Számomra mindig különös, hogy meglepődnek azon, hogy miért és kik tanulnak Magyarországon az angol mellett másik idegen nyelvet. Azon pedig különösen megszoktak lepődni, hogy a spanyol az egyik legnépszerűbb választás.

 A résztvevőkkel kapcsolatban azt is fontosnak tartom megjegyezni, hogy számos magyar kollégával és megismerkedtem az út során. Ez is egy nagyon jó élmény volt, hiszen különböző háttérből érkeztünk, és alkalmunk nyílt arra, hogy megismerjük egymás iskoláját, hátterét, és megosszuk egymással azokat a gondokat, reményeket és elképzeléseket amelyek manapság a magyar pedagógusokat foglalkoztatják. Egy olyan ismeretséget is közöttem amelynek köszönhetően remélhetőleg meg tudom valósítani a legújabb célomat, azt hogy a spanyol után a portugál nyelvet is megtanuljam, és le is nyelvvizsgázzak.